A kelletlen vendéglátó: Egy hétvége az anyósoméknál

– Már megint itt vannak. – sóhajtottam fel halkan, miközben a konyhaasztalnál álltam, és a harmadik adag pogácsát tettem a sütőbe. Az ablakon át láttam, ahogy anyósom, Ilona néni, határozott léptekkel közeledik a kapu felé, mögötte apósom, László bácsi, aki már messziről integetett. A férjem, Gábor, épp a nappaliban próbált rendet rakni, de tudtam, hogy az igazi munka rám vár.

– Zsuzsi, hozzál már egy kis vizet! – kiáltott be Ilona néni, még mielőtt levette volna a cipőjét. – Olyan meleg van odakint, hogy majd megsülünk.

– Persze, máris! – válaszoltam gépiesen, miközben a mosogatóhoz siettem. A poharak csilingelése szinte elnyomta a szívem dobogását. Minden hétvégén ugyanez: ők jönnek, én szolgálok. Nem panaszkodhatok nyíltan, hiszen Gábor mindig azt mondja: „Anyámék csak jót akarnak.” De vajon nekem ki akar jót?

A nappaliban már ott ültek a kanapén. Ilona néni rögtön elkezdte sorolni az észrevételeit:

– Látom, a függönyt még mindig nem mostad ki. Tudod, Zsuzsikám, az én időmben minden héten friss függöny volt az ablakban.

– Majd sort kerítek rá – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy az arcom megremeg.

László bácsi közben Gábornak magyarázott valamit a kertben lévő diófáról:

– Fiam, azt a fát ki kéne vágni. Árnyékot vet a paradicsomra.

Gábor csak bólogatott, de tudtam, hogy végül rám marad majd a diófa körüli gereblyézés is.

A délután gyorsan telt. Ilona néni minden mozdulatomat figyelte:

– Zsuzsi, nem így kell panírozni a húst! Add csak ide, megmutatom. – És már vette is ki a kezemből a tálat.

Próbáltam elengedni a fülem mellett a kritikákat, de egyre nehezebb volt. Minden mozdulatomban hibát találtak. A vacsoraasztalnál aztán végképp betelt a pohár:

– Tudod, Gábor fiam, amikor én voltam fiatalasszony, sosem hagytam volna ilyen rendetlenséget a konyhában – mondta Ilona néni úgy, hogy közben rám sem nézett.

Gábor zavartan piszkálta a villáját. Éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon. Próbáltam gyorsan letörölni.

– Jól vagy? – kérdezte halkan Gábor.

– Persze – hazudtam. De belül üvölteni tudtam volna.

Este, amikor végre elcsendesedett a ház és anyósomék elvonultak aludni a vendégszobába, Gábor odajött hozzám.

– Ne vedd magadra. Anyám ilyen. Tudod jól.

– De miért kell mindig mindent nekem csinálnom? Miért nem segítesz? – tört ki belőlem.

– Fáradt vagyok egész héten… – kezdte mentegetőzni.

– És én? Én nem dolgozom? Nekem nincs jogom pihenni?

Csend lett. Gábor nem válaszolt. Csak bámult maga elé.

Az éjszaka nehezen telt. Álmatlanul forgolódtam az ágyban. Másnap reggel újra kezdődött minden: reggeli készítés, kávéfőzés, mosogatás. Ilona néni már korán fent volt.

– Zsuzsi, hoznál nekem egy kis tejet? És ha már ott vagy, nézd meg légyszi a mosógépet is, olyan furcsa hangja van.

A torkomban gombóc nőtt. Úgy éreztem, megfulladok ebben az örökös megfelelési kényszerben.

Délutánra már alig bírtam magammal. Amikor Ilona néni újabb megjegyzést tett – „A gyerekek szobájában is lehetne gyakrabban porszívózni” –, egyszerűen elszakadt bennem valami.

– Elég! – mondtam ki hangosan. Mindenki rám nézett.

– Mi bajod van? – kérdezte Ilona néni sértődötten.

– Az, hogy soha semmi nem elég jó! Bármit csinálok, mindig találtok hibát! Ez az én otthonom is! Szeretném végre jól érezni magam benne!

Gábor döbbenten nézett rám. László bácsi zavartan köhintett.

Ilona néni először csak hallgatott, majd megszólalt:

– Nem akartunk rosszat… Csak segíteni akartunk.

– Akkor kérlek… hagyjatok nekem is egy kis teret! – mondtam sírva.

Aznap este csendben ültek az asztalnál. Nem szóltak be többet. Másnap reggel korábban indultak haza.

Gábor odajött hozzám:

– Sajnálom… Nem vettem észre, mennyire nehéz neked ez az egész.

Csak bólintottam. Fáradt voltam és üres. De valahol mélyen megkönnyebbültem is: végre kimondtam azt, amit évek óta magamban tartottam.

Most itt ülök a csendes lakásban és azon gondolkodom: vajon más is így érzi magát? Hányan vannak még olyanok, akik saját otthonukban is csak vendégek? Meddig lehet ezt bírni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?