A kimondatlan szeretet visszhangjai: Egy elhanyagolt lány története

– Miért nem szólsz vissza, Mária? – ordította apám, László, miközben a konyhaasztalra csapott. Az üveg bor félig kiürülve billegett az asztalon, mintha csak az én gyerekkorom ingatag emlékeit akarta volna utánozni. Anyám csak állt ott, lehajtott fejjel, szinte láthatatlanná zsugorodva. Én a szobám ajtajának rése mögül figyeltem őket, a szívem a torkomban dobogott. Tizenhárom éves voltam akkor, de már akkor is tudtam: ebben a házban senki sem fog megvédeni.

Az évek teltek, de semmi sem változott. Apám egyre többet ivott, anyám egyre kevesebbet beszélt. Aztán egyszer csak eljött az a nap, amikor mindketten eltűntek az életemből – fizikailag ugyan jelen voltak, de lelkileg már rég elhagytak. Huszonegy évesen egyedül ültem a panelház harmadik emeletén, a régi konyhaasztalnál, ahol annyi veszekedés és sírás zajlott le. A hűtőben csak egy doboz tej és néhány fonnyadt paprika árválkodott. A telefonom néma volt; senki sem hívott fel, hogy megkérdezze, hogy vagyok.

A barátaim – ha lehet őket így nevezni – sosem értették igazán, miért vagyok ennyire zárkózott. „Miért nem mész haza karácsonykor?” – kérdezte egyszer Dóri, amikor az egyetemi kollégiumban együtt főztünk. Csak vállat vontam. Hogyan is mondhattam volna el neki, hogy otthon nem vár rám más, csak a múlt árnyéka?

Egyik este anyám felhívott. Ritka alkalom volt ez; általában csak akkor keresett, ha pénzre volt szüksége vagy apám kórházba került. Most azonban csendes volt a hangja.
– Szia, Anna. Hogy vagy?
– Jól vagyok – hazudtam automatikusan.
– Apád… mostanában rosszabbul van. Sokat gondol rád.
A szavak megütöttek. Sokat gondol rám? Vajon mikor? Amikor az üveg alján keresi a feledést? Vagy amikor anyámat bántja?
– Értem – mondtam halkan. – Nekem most mennem kell.
Letettem a telefont és percekig csak bámultam magam elé. A könnyeim lassan csorogtak végig az arcomon.

Aztán jött az este, amikor apám részegen állított be hozzám. Az ajtóban tántorgott, bűzlött az alkoholtól.
– Anna… kislányom… – motyogta.
– Mit akarsz? – kérdeztem ridegen.
– Csak látni akartalak… – próbált mosolyogni, de csak egy torz grimaszra futotta.
– Menj haza, apa! – kiabáltam rá. – Nem akarom ezt tovább!
Ő csak nézett rám üveges szemekkel, aztán lassan elindult lefelé a lépcsőn.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon én is ilyen leszek? Vajon képes vagyok valaha szeretni valakit úgy, hogy ne féljek attól, hogy egyszer majd ő is elhagy?

Másnap reggel anyám hívott sírva.
– Anna… apád elesett az utcán. Most bent van a kórházban.
Nem tudtam mit mondani. Üres voltam belül. Elmentem hozzájuk, de amikor beléptem a kórterembe, apám rám sem nézett. Anyám ott ült mellette, kezét tördelte.
– Miért nem mondasz semmit? – suttogta anyám.
– Mit mondhatnék? – kérdeztem vissza keserűen. – Hogy boldog vagyok? Hogy minden rendben?
Anyám sírni kezdett. Akkor először éreztem együttérzést iránta – de csak egy pillanatra.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: miért nem tudott soha kiállni magáért? Miért hagyta, hogy apám tönkretegye mindkettőnk életét? És én miért nem tudok szabadulni ettől az örökségtől?

Az egyetemen próbáltam beilleszkedni, de mindig kívülállónak éreztem magam. Egyik este Zsoltival beszélgettem a folyosón.
– Te miért vagy mindig ilyen szomorú? – kérdezte halkan.
– Nem vagyok szomorú – vágtam rá gyorsan.
– De igen – mosolygott szelíden. – Tudod… én is hasonló családból jövök.
Akkor először éreztem azt, hogy talán van valaki, aki érti, min megyek keresztül.

Az idő telt, apám állapota romlott. Egyre kevesebbet láttam őket. Anyám néha felhívott, de már nem vártam tőle semmit. Egy este azonban mégis elmentem hozzájuk. Anyám a konyhában ült, kezében egy régi fényképet szorongatott.
– Nézd csak… ez te vagy és apád a Balatonnál.
Ránéztem a képre: egy kislány mosolyog rajta egy magas férfi mellett. Akkor még minden rendben volt – legalábbis úgy tűnt.
– Mi történt velünk? – kérdeztem halkan.
Anyám csak sírt.

Most itt ülök a saját lakásomban, huszonegy évesen, és azon gondolkodom: vajon képes vagyok valaha megbocsátani nekik? Vagy örökre magamban hordozom ezt a fájdalmat? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, amit soha nem mondtak ki?