A konyhai beosztás, ami mindent felforgatott

– Nem bírom tovább, Zsuzsa! – csapta le a bögrét Natália az asztalra, hogy a tea majdnem kilöttyent. – Ez a beosztás… ez kész rémálom!

Épphogy leültem mellé a konyhában, máris éreztem, hogy valami nagy baj van. Natália, a szomszédom, akit mindig nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak ismertem, most idegesen dobolt az ujjaival az asztalon. Az arca kipirult, a szemei villogtak.

– Mi történt? – kérdeztem óvatosan, miközben próbáltam nem túl kíváncsinak tűnni.

– A menyem, Szidónia… – kezdte, de elakadt a hangja. – Kitalálta, hogy igazságosabb lenne, ha beosztást készítenénk a konyhai teendőkre. Hogy mindenki ugyanannyit főzzön, mosogasson, pakoljon el. Még egy táblázatot is készített! – legyintett lemondóan.

Először nem értettem, mi ebben a rossz. Hiszen annyi családban okoz gondot, hogy ki mit csináljon otthon. De ahogy Natália mesélni kezdett, lassan kibontakozott előttem a valódi probléma.

– Tudod, Zsuzsa, én negyven éve vezetek háztartást. Mindig én főztem a fiamnak, amikor hazajött az iskolából. Most meg… – elcsuklott a hangja. – Most meg azt mondja nekem Szidónia, hogy „anya, mostantól mindenki egyenlő”. Mintha eddig nem lettem volna elég jó!

Próbáltam megnyugtatni:

– Biztos csak segíteni akar…

– Segíteni? – nevetett fel keserűen Natália. – Inkább úgy érzem, mintha ki akarna szorítani a saját otthonomból! Tegnap például szólt rám, hogy „anya, ma én főzök, te csak pihenj”. De amikor beléptem a konyhába, láttam rajta: zavarom! Mintha útban lennék!

Aztán mesélni kezdett a fiáról is, Gáborról. Hogy mennyire megváltozott mióta Szidónia beköltözött hozzájuk. Hogy már nem kérdezi meg tőle, mit szeretne vacsorára. Hogy inkább Szidóniával beszéli meg a hétvégi programokat.

– És tudod mi a legrosszabb? – nézett rám könnyes szemmel Natália. – Hogy Gábor nem áll ki mellettem. Csak annyit mond: „anya, próbálj meg alkalmazkodni”. De hogyan alkalmazkodjak ahhoz, hogy már nem vagyok fontos?

Éreztem, ahogy összeszorul a szívem. Annyiszor hallottam már hasonló történeteket: amikor az új családtag érkezése mindent felforgat. De most először láttam ilyen közelről azt a fájdalmat és bizonytalanságot, amit ez okozhat.

Másnap reggel Natália áthívott magához. A konyhaasztalon ott hevert a hírhedt beosztás: hétfőn Szidónia főz és mosogat, kedden Gáboré a sor, szerdán Natália… és így tovább.

– Nézd meg ezt! – mutatott rá egy piros X-re. – Tegnap elfelejtettem kitörölni magam után a tűzhelyet. Szidónia beírta ide! Mintha valami iskolás lennék!

Próbáltam viccelődni:

– Legalább nem kapsz fekete pontot…

De Natália nem nevetett. Csak ült ott összetörten.

– Zsuzsa, szerinted tényleg én vagyok a hibás? Tényleg ennyire nehéz velem együtt élni?

Nem tudtam mit mondani. Hiszen ismertem Natáliát: néha tényleg makacs tud lenni, ragaszkodik a megszokott dolgokhoz. De azt is tudtam, mennyire szereti a családját.

A következő héten egyre csak fokozódott a feszültség. Egy este átjött hozzám Gábor is.

– Zsuzsa néni, anyu teljesen kiborult. Már alig beszél velünk otthon. Szidónia is sír minden este…

– Próbáltatok leülni hármasban beszélgetni? – kérdeztem.

– Próbáltuk… de anyu csak azt hajtogatja, hogy „ez már nem az én otthonom”.

Ekkor értettem meg igazán: nem is a konyhai beosztásról van itt szó. Hanem arról az érzésről, amikor valaki úgy érzi: elveszíti a helyét a saját családjában.

Egyik este átmentem Natáliához egy tál meleg levessel.

– Tudod mit gondolok? – kezdtem óvatosan. – Talán nem az számít igazán, hogy ki mikor mosogat vagy főz… hanem hogy együtt vagytok. Hogy beszéljetek egymással őszintén arról, ki mit érez.

Natália hosszan hallgatott.

– Félek attól, hogy ha kimondom, mennyire fáj ez nekem… akkor végleg elveszítem őket.

– De ha nem mondod ki… lehet, hogy magadtól távolodsz el tőlük – válaszoltam halkan.

Másnap reggel Natália felhívott:

– Zsuzsa, ma leülünk beszélgetni hármasban. Nem tudom mi lesz… de muszáj megpróbálnom.

Este átjött hozzám egy csésze teával és könnyes szemmel mesélte:

– Elmondtam nekik mindent. Hogy félek attól, hogy már nincs rám szükségük. Hogy rosszul esik ez az egész beosztás-dolog… Szidónia sírt, Gábor is… De végül megöleltük egymást.

Azóta eltelt pár hét. A beosztás maradt – de már nem szigorúan követik. Néha együtt főznek hárman; néha csak ketten; néha külön-külön. De valami megváltozott: többet beszélgetnek egymással arról is, ami fáj vagy zavarja őket.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: vajon hány családban okoz hasonló feszültséget egy apró változtatás? Miért olyan nehéz kimondani azt, ami igazán bánt minket? Vajon tényleg csak egy konyhai beosztásról szól ez az egész… vagy sokkal többről?