A kórházi ágyon tudtam meg, hogy megcsalt: Életem fájdalom és árulás között
– Miért nem jössz be hozzám ma sem? – kérdeztem halkan a telefonba, miközben a kórházi szoba fehér falait bámultam. A hangom remegett, de próbáltam erősnek tűnni.
– Sok a munka, Zsuzsi, tudod jól – felelte Gábor, a férjem, és már le is tette, mielőtt bármit mondhattam volna.
A torkomban gombóc nőtt. Az utóbbi hetekben egyre ritkábban látogatott meg. Eleinte azt hittem, csak a munkahelyi stressz miatt, de ahogy teltek a napok, egyre inkább éreztem, hogy valami nincs rendben. A nővér épp akkor lépett be, amikor könnyek szöktek a szemembe.
– Minden rendben, Zsuzsanna? – kérdezte kedvesen.
– Persze, csak… fáradt vagyok – hazudtam. Nem akartam, hogy sajnáljanak. Elég volt a betegségem miatt is sajnálat tárgyának lenni.
A diagnózis: autoimmun betegség. Folyamatos fájdalom, gyengeség, bizonytalanság. A családom próbált tartani bennem a lelket: anyám minden nap hozott levest, apám csendben ült mellettem órákig. De Gábor… ő egyre távolabb került.
Egyik este, amikor már mindenki hazament, és csak a gépek halk pittyegése töltötte be a szobát, üzenetet kaptam egy ismeretlen számról:
„Nem érdemled meg ezt az árulást. Gábor már hónapok óta együtt van Andreával.”
Először azt hittem, rossz vicc. De aztán jöttek a képek: Gábor és Andrea – az ő régi barátnője az egyetemről – együtt egy kávézóban, majd egy parkban kézen fogva. A szívem összeszorult. A testem már nem bírt többet sírni, csak némán bámultam a plafont.
Másnap reggel anyám rögtön észrevette rajtam a változást.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Semmi – feleltem halkan. Nem akartam elmondani neki. Nem akartam még több fájdalmat okozni neki is.
De belül tomboltam. Hogy tehette ezt velem? Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Amikor leginkább szükségem lett volna rá, ő máshol keresett vigaszt.
A következő napokban minden mozdulat fájt. Nem csak a testem, hanem a lelkem is beteg lett. A nővérek próbáltak biztatni:
– Zsuzsanna, maga olyan erős! Mindenki csodálja itt.
De én csak egy összetört nő voltam, aki már nem hitt semmiben.
Egy hét múlva Gábor végre bejött. Virágot hozott – mintha ezzel mindent jóvá lehetne tenni.
– Hogy vagy? – kérdezte feszengve.
– Te mondd meg inkább: hogy vagy Andreával? – vágtam vissza keserűen.
Láttam rajta az ijedtséget. Nem tagadott. Csak lehajtotta a fejét.
– Sajnálom… nem akartam így megtudnod…
– Mikor akartad elmondani? Amikor már ki sem jövök innen?
Csend lett. Csak az infúzió csepegett tovább rendületlenül.
– Zsuzsi… én… elveszettnek éreztem magam. Te mindig erős voltál, de most… nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel.
– És ezért máshoz menekültél? Amikor nekem kellett volna mellettem állnod?
Nem válaszolt. Csak ült ott némán, mint egy kisfiú, aki rosszat tett.
Aznap este eldöntöttem: nem hagyom, hogy ez az egész tönkretegyen. Ha már a testem harcolni kénytelen, legalább a lelkemet megpróbálom összerakni.
A kezelések után hazamentem anyámékhoz. Gábor elköltözött Andreához. A barátaim közül többen elfordultak tőlem – mintha az én hibám lenne minden. De voltak, akik kitartottak mellettem: Réka minden este felhívott, hogy ne érezzem magam egyedül.
Hónapok teltek el. A betegség hol jobb lett, hol rosszabb. De lassan újra elkezdtem élni: sétáltam a Duna-parton, olvastam régi kedvenc könyveimet, és néha még nevetni is tudtam.
Egy nap Gábor felhívott:
– Sajnálom… Andrea elhagyott. Rájöttem, mennyire hiányzol…
– Már késő – mondtam ki halkan. – Most már magamat választom.
Letettem a telefont és először éreztem azt, hogy talán tényleg van remény.
Azóta is sokszor eszembe jut minden: a kórházi ágy hidegsége, az árulás fájdalma, és az első lépések az új életem felé.
Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legmélyebb pillanatainkban hagytak cserben? Vagy csak megtanulunk együtt élni az árulás emlékével?