A koszorú, ami véget vetett a házasságomnak – Egy magyar nő vallomása

– Ez most valami vicc? – kérdeztem remegő hangon, miközben a futár egy hatalmas dobozt nyújtott át a panelház harmadik emeletén. A konyhából még hallatszott a rántott hús sercegése, de a világ hirtelen megállt.

– Itt írja alá, kérem – mondta a fiú, és már sietett is tovább, mintha csak egy újabb csomagot adott volna át.

A doboz nehéz volt, a szívem még nehezebb. Amikor felnyitottam, először azt hittem, rosszul látok: egy temetési koszorú feküdt benne, fekete szalaggal, rajta arany betűkkel: „Nyugodj békében, Zsuzsa!” A saját nevem. A kezem remegett, a lábam elgyengült.

– Zsuzsa, mi történt? – jött ki a férjem, Gábor a szobából, kezében a telefonjával.

– Nézd meg! – suttogtam. – Ezt most küldte valaki. Nekem. Élve.

Gábor vállat vont. – Biztos valami rossz tréfa. Ne foglalkozz vele.

– Szerinted ki küld ilyet? – kérdeztem kétségbeesetten. – Ez nem tréfa! Ez fenyegetés!

– Biztos valami irigy rokon vagy ismerős. Vagy… – elharapta a mondatot.

Nem mondta ki, de mindketten tudtuk: az anyja, Ilona. Az asszony, aki soha nem fogadott el engem. Aki már az esküvőnkön is azt suttogta Gábornak: „Még meggondolhatod magad.”

Aznap este nem aludtam. A koszorú ott feküdt a konyhaasztalon, mint egy átok. Gábor csak forgolódott mellettem.

– Ne csinálj ügyet ebből – mondta végül ingerülten. – Anyám ilyeneket nem csinálna.

– Te tényleg ennyire vak vagy? – fakadtam ki. – Ő utál engem! Mindig is utált!

– Nem utál, csak… szerinte nem vagy hozzám való.

Ez volt az első repedés a házasságunkban. De nem az utolsó.

Ilona minden nap bejárt hozzánk, mintha az ő lakása lenne. Pedig az enyém volt: apám után örököltem ezt a kis panelt Zuglóban. Mégis ő osztotta az észt: „Zsuzsa, ezt így nem szokás csinálni!”, „A hús túl száraz!”, „A fiam jobbat érdemelne!” Gábor hallgatott. Mindig csak hallgatott.

Egyik este Ilona hangosan telefonált a nappaliban:

– Hallod, Marika? Hát ez a Zsuzsa… Nem tud főzni, nem tud takarítani, de legalább csúnya is! – majd rám nézett gúnyosan. – Ugye nem haragszol, hogy őszinte vagyok?

A könnyeimet nyeltem vissza. Nem akartam veszekedni Gábor előtt. De ő csak a tévét nézte tovább.

A koszorú után jött a következő „ajándék”: egy levél a postaládában. „Jobb lenne, ha eltűnnél innen.” Aláírás: semmi. De a kézírás ismerős volt: Ilona gömbölyű betűi.

Egyik nap Gábor dühösen rontott be a konyhába:

– Mi ez? – lobogtatta egy férfi alsónadrágot. – Ezt találtam a padláson! Kié ez?

– Honnan tudjam? Én oda fel sem érek! Csak anyádnak van kulcsa!

– Akkor biztos véletlenül került oda… – motyogta zavartan.

De láttam rajta: kételkedik bennem. Már nem én voltam a felesége, hanem egy gyanúsított.

Ilona újabb trükkje következett: egy vödör áfonya. „Vitamin kell neked, Zsuzsikám!” – mosolygott álszentül.

Másnap reggel az áfonyák között egy élő sikló tekergőzött. Sikítottam. Gábor berohant:

– Mi van már megint?

– Egy kígyó! Az anyád tette oda!

– Ugyan már! Biztos bemászott az ablakon.

Már magam is kételkedtem magamban. Talán tényleg túl érzékeny vagyok? Talán csak képzelődöm?

Aztán egy este Ilona egy babát tett az ágyam alá: rongybaba, tele tűkkel. „Ez csak játék” – mondta mosolyogva.

Minden nap egy újabb megaláztatás. Minden nap egy újabb csendes sírás a fürdőszobában.

A barátnőm, Erika egyszer félrehívott:

– Meddig bírod még ezt? Miért nem állsz ki magadért?

– Mert szeretem Gábort… Mert azt hittem, majd megváltozik minden.

De semmi sem változott. Sőt: rosszabb lett.

Egy péntek délután korábban értem haza a munkából. Az előszobában női cipők álltak: nem az enyémek, nem Ilonáé. A hálószobából nevetés hallatszott.

Benéztem: Gábor az ágyon feküdt egy fiatal nővel – szőke volt és karcsú, mint egy reklámplakát.

– Mit keresel itt? – kérdeztem tőle hidegen.

Gábor felugrott:

– Zsuzsa! Ez nem az, aminek látszik!

A lány gyorsan felkapta a ruháit és kiszaladt.

– Ki ez? – kérdeztem halkan.

– Csak egy ismerős… Anyám barátnőjének az unokahúga…

Nevetnem kellett volna ezen az olcsó hazugságon, de csak sírtam.

Aznap este kidobtam Gábort a lakásból. Nem volt többé helye mellettem.

Ilona másnap felhívott:

– Látod? Megmondtam neki, hogy te tönkreteszed az életét!

– Én tönkre? – kiabáltam vissza. – Maga tette tönkre mindkettőnkét!

Letette.

Gábor visszaköltözött Ilonához Kispestre. De ott sem várt rá boldogság: Ilona időközben összejött egy özvegy szomszéddal, Lajossal, és kidobta Gábort a kis lakásból.

Évekig próbáltam megfelelni mindenkinek: anyósnak, férjnek, családnak. Mindig csak adtam magamból, míg végül semmi sem maradt belőlem.

Most újra tanulom szeretni magamat. Egyedül vagyok ugyan, de szabad vagyok végre.

Néha még álmodom a koszorúról: ott fekszik az asztalon, rajta a nevemmel. De már nem félek tőle. Az élet megy tovább.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig kell tűrni mások mérgező viselkedését? Vajon tényleg lehet szeretettel legyőzni a gyűlöletet?