A kút mellett – Egy élet, amit a múlt árnyéka kísért

– Miért nem tudsz végre elengedni? – csattant fel Éva, a menye, miközben a konyhaasztalon koppantak a porcelán bögrék. – Anyuka, mindenki rajtunk nevet! Ma már nem kell vödrökkel vizet hordani a kútról, van vezetékes víz!

Én csak néztem rá, ahogy a reggeli napfény megcsillant az ősz hajamon. A kezem remegett, ahogy a vizes vödröt letettem a padlóra. Nem szóltam semmit. A kút vize… az más. Az élő. Az emlékek vize.

Éva sóhajtott, aztán becsapta maga mögött az ajtót. Egy pillanatig csak álltam ott, aztán visszanéztem az ablakon át a kertre. A kút mellett álló öreg diófa helyén már csak egy fiatal hársfa nőtt – de nekem mindig ott marad az árnyéka. Ott kezdődött minden. Ott veszítettem el mindent.

Gyerekkoromban, amikor még Kati voltam, nem Anna néni, minden délután a kúthoz szaladtam. Ott várt rám Zoli. Magas volt, fekete szemű, mindig nevetett. A faluban minden lány irigyelte, de ő engem választott. Legalábbis azt hittem.

– Kati, ma is jössz? – kérdezte egy nyári estén, amikor a szúnyogok körülöttünk zümmögtek.

– Persze! – feleltem, és már futottam is. Akkor még nem tudtam, hogy aznap este minden megváltozik.

A húgom, Julcsi is ott volt. Mindig ott volt. Mindig mögöttem, mindig utánam – de sosem velem. Anyánk szerint Julcsi volt a szelíd, én a makacs. De én csak szeretni akartam valakit úgy igazán.

Aznap este Julcsi furcsán mosolygott rám.

– Kati, Zoli keresett – mondta halkan. – Azt mondta, vár a kútnál.

– Tudom – feleltem türelmetlenül.

– De… ha nem mész el hozzá ma este, talán… – elharapta a mondatot.

– Talán mi? – kérdeztem gyanakodva.

De Julcsi csak vállat vont. Akkor még nem értettem semmit.

Aznap este láttam őket először együtt. Zoli nevetett valamin, Julcsi pedig úgy nézett rá, ahogy én sosem tudtam volna. Megálltam a kút mögött, és hallgattam őket.

– Szereted őt? – kérdezte Zoli halkan.

– Ő? Csak a nővérem – felelte Julcsi gyorsan. – Mindig mindent el akar venni tőlem…

A szívem összeszorult. Akkor értettem meg: nem csak Zolit veszítettem el azon az estén, hanem a húgomat is.

Másnap reggel anyám rám ripakodott:

– Mit csináltál már megint? Julcsi egész éjjel sírt!

– Én? – suttogtam döbbenten.

– Mindig csak magadra gondolsz! – csattant fel anyám.

Onnantól kezdve minden megváltozott otthon. Apám hallgatott, anyám haragudott rám, Julcsi pedig kerülte a tekintetem. Zoli többé nem keresett.

Aztán jött Laci. Csendes fiú volt, szorgalmas, apám kedvence. Nem szerettem úgy igazán, de amikor megkérte a kezemet, igent mondtam. Anyám boldog volt végre.

Az esküvőnk napján Julcsi odalépett hozzám.

– Megbocsátasz nekem? – kérdezte könnyes szemmel.

– Mit? – kérdeztem vissza keményen.

– Hogy… hogy elvettem tőled Zolit.

Azt hittem, hogy akkor majd minden könnyebb lesz. De nem lett. Laci jó férj volt: dolgozott reggeltől estig, sosem emelte rám a hangját. De én mindig máshol jártam gondolatban: a kútnál, Zolival, az elveszett lehetőségekkel.

Julcsi férjhez ment egy évvel később egy pesti fiúhoz. Ritkán jött haza. Amikor mégis, mindig kerülte a tekintetem.

Az évek teltek-múltak. Gyerekeim lettek: Gabi és Andris. Próbáltam jó anya lenni, de néha úgy éreztem, hogy csak árnyéka vagyok önmagamnak. Laci mindent megtett értünk, de én sosem tudtam igazán szeretni őt úgy, ahogy kellett volna.

Egy nap Gabi sírva jött haza az iskolából.

– Anya… miért nem szeretsz minket úgy, mint más anyukák?

A szívembe mart ez a kérdés. Hogy mondhattam volna el neki: én sem kaptam meg azt az anyai szeretetet soha? Hogy bennem is csak üresség maradt?

Aztán Laci megbetegedett. Hosszú hónapokig ápoltam őt otthon. Akkor értettem meg először igazán: mennyit jelent nekem ez az ember. Amikor meghalt, úgy éreztem, velem együtt temetik el mindazt is, ami lehettem volna.

Julcsi temetésére sem jött el. Csak egy koszorút küldött Pestről: „Bocsáss meg.” Ennyi volt rajta.

Most itt vagyok hetven fölött, és minden reggel kimegyek a kúthoz. Éva szerint bolond vagyok: „Anyuka! Minek cipeled azt a vödröt?” De én tudom: minden csepp vízben ott van az életem minden könnye és minden reménye is.

Néha leülök a kút mellé és beszélek Lacihoz:

– Bocsáss meg nekem… hogy annyi évig csak fél szívvel éltem melletted…

És beszélek Julcsihoz is:

– Te is bocsáss meg… hogy nem tudtalak igazán szeretni testvérként…

A gyerekeim már felnőttek, ritkán látogatnak haza. Gabi Németországban él, Andris Pesten dolgozik. Néha felhívnak: „Anya jól vagy?” „Jól vagyok.” Hazudok nekik? Talán igen.

De amikor Éva újra rám ripakodik:

– Anyuka! Miért nem tud végre megbékélni?

Akkor csak annyit mondok:

– Mert vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen.

Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon lehet-e valaha igazán megbocsátani magunknak? Vagy örökre hordozzuk magunkban mindazt, amit elvesztettünk?