A kutyáimért harcolok, miközben az unokáim anyja vádol
– Már megint a kutyáidnak főzöl, mama? – csattant fel Dóra, a menye, miközben a konyhapultnál álltam, és apróra vágtam a csirkemellet. A két vizslám, Bodri és Lili, türelmetlenül toporgott a lábam mellett.
– Igen, Dóra, tudod, hogy érzékeny a gyomruk – válaszoltam halkan, de már éreztem, hogy valami készül. A hangja éles volt, a tekintete viharos. A fiam, Gergő, csak némán ült az asztalnál, mintha nem is lenne ott.
– Az én gyerekeim meg örülnek, ha egy héten egyszer kapnak friss gyümölcsöt – folytatta Dóra. – De persze a kutyák minden nap kapnak húst meg zöldséget! Nem gondolod, hogy ez egy kicsit igazságtalan?
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Dórának nehéz mostanában. A boltban minden drágább lett, Gergő munkahelye is bizonytalan. De én is egyedül vagyok már évek óta. A férjem halála óta csak a kutyák maradtak nekem társaságnak. Ők azok, akik minden reggel felkeltenek, akik miatt még van értelme főzni, takarítani.
– Dóra, ha szeretnéd, szívesen veszek nektek is gyümölcsöt – próbáltam békíteni. – Vagy eljöhetnétek együtt piacra szombaton.
– Nem arról van szó! – vágott közbe. – Az a baj, hogy mindig mindent a kutyák köré szervezel. Az unokáidat is szerethetnéd ennyire!
Gergő ekkor végre megszólalt:
– Anyu, Dóra csak azt mondja, hogy néha úgy érzi, mintha fontosabbak lennének neked a kutyák.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hát tényleg ezt gondolják rólam? Hogy nem szeretem az unokáimat? Hogy önző vagyok?
– Tudjátok jól, mennyire szeretlek titeket – mondtam remegő hangon. – De mióta elköltöztetek, ritkán látlak benneteket. A kutyák mindig itt vannak velem.
Dóra sóhajtott.
– Mi is örülnénk néha egy kis segítségnek. Például ha elhoznál pár almát vagy narancsot az unokáknak. Vagy ha néha rájuk is főznél valamit.
A konyha csendbe borult. Csak Bodri nyüszített halkan.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg hibáztam? Túl sokat adtam a kutyáimnak? Túl keveset az unokáimnak? Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergő még kicsi volt. Akkoriban minden fillért beosztottunk. Most viszont magamra költhetem azt a keveset is – vagyis inkább a kutyákra.
Másnap reggel elmentem a piacra. Vettem két kiló almát, egy kiló narancsot és egy doboz epret. Útközben vettem egy kis csirkemellet is Bodrinak és Lilinek. Amikor átvittem a gyümölcsöt Dóráéknak, az unokáim örömmel fogadták.
– Köszönjük, mama! – kiáltotta Panni, és rögtön beleharapott egy almába.
Dóra csak bólintott.
– Köszönjük – mondta halkan.
Azt hittem, ezzel minden rendbe jön. De pár nap múlva Gergő felhívott.
– Anyu, Dóra szerint most már csak azért hozol gyümölcsöt, mert megsértődtél.
Elnevettem magam kínomban.
– Nem sértődtem meg! Csak szeretném, ha mindenki boldog lenne.
– Tudom – mondta Gergő fáradtan –, de Dóra érzékeny mostanában. Sok a gondja.
Ekkor értettem meg igazán: nem csak rólam szól ez az egész. Dóra küzd az anyaság terhével, Gergő aggódik a munkahelye miatt. Én pedig próbálok kapaszkodni abba a kevésbe, ami maradt: a kutyáimba.
Egyik este Dóra átjött hozzám. Leültünk a konyhában teázni.
– Sajnálom, ha megbántottalak – mondta halkan. – Csak néha úgy érzem, mindenki mást választ helyettem.
Megfogtam a kezét.
– Én is sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni. Csak… magányos vagyok néha. A kutyák segítenek túlélni a napokat.
Dóra bólintott.
– Értem már. Talán többet kellene beszélgetnünk egymással.
Azóta próbálunk többet találkozni. Néha együtt megyünk piacra; néha főzök valamit az unokáknak is. De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: lehet-e egyszerre mindenkinek megfelelni? Vagy mindig lesz valaki, aki úgy érzi: kevesebbet kap?
Ti mit gondoltok? Lehet egyszerre igazán jól szeretni az állatainkat és az embereket is? Vagy mindig választani kell?