A lakás, ami szétszakította a családomat – Egy anya vallomása szeretetről, kapzsiságról és határokról
– Anya, te ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta Éva, a menyem, miközben a fiam, Gábor némán állt mellette, tekintetét a padlóra szegezve. Harmadik este volt már, hogy ugyanazzal a témával jöttek: mikor írom végre Gábor nevére a lakást. A kezem remegett a teáscsésze felett, és akkor döbbentem rá: már nem szeretetről vagy családról beszélgetünk, hanem négyzetméterekről és tulajdoni lapokról.
Nem voltam mindig ilyen. Néhány évvel ezelőtt még biztos voltam benne, hogy Gábor örököl majd mindent. A férjem, László korán meghalt, Gábor pedig az egyetlen gyermekem. Mindenemet neki szenteltem – dupla műszakokat vállaltam a kórházban, minden forintot félretettem, lemondtam utazásokról és új cipőkről. Amikor Gábor megismerte Évát, boldog voltam. Azt hittem: végre lesz valaki, aki úgy szereti őt, ahogy én.
De Éva nem olyan volt, mint a többi lány a mi zuglói utcánkban. Ambiciózus volt, mindig többre vágyott – nagyobb lakásra, új autóra, jobb életre. Amikor összeházasodtak, hozzám költöztek, mondván: nem tudják fizetni az albérletet. Belementem, azt gondoltam: átmeneti lesz. De hónapok teltek el, és ők még csak nem is próbáltak saját otthont keresni.
Egyik este, miközben a fürdőben hajtogattam a ruhákat, hallottam, ahogy veszekednek a konyhámban.
– Nem lehetsz örökké anyuci kisfia! – kiabálta Éva. – Anyádnak ott van ez a lakás, mi meg fuldoklunk a hitelekben! Nem látod, hogy kihasznál minket?
Gábor hallgatott. Mindig hallgatott, amikor ki kellett volna állnia magáért vagy értem. Amikor beléptem a konyhába, úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna. De attól az estétől kezdve valami megváltozott bennem.
Elkezdtem észrevenni az apróságokat: Éva sosem mosogatott el maga után; Gábor már nem kérdezte meg, hogy telt a napom; a barátaik pedig gúnyolódtak rajtam, ha azt hitték, nem hallom őket. Egyszer véletlenül megláttam egy üzenetet Éva telefonján: „Ha nem írja rád hamarosan a lakást, én elmegyek.”
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Az ablakon át néztem ki az üres zuglói utcára, és azon tűnődtem: mit rontottam el? Egy gyereket neveltem fel, aki bankautomatának néz? Egy menyet, aki csak akadályt lát bennem?
A következő hetekben egyre többször gondoltam rá, hogy kiadom a lakást. Egy régi kolléganőm mondta egyszer: az ő lánya keres albérletet a közelben. Tetszett az ötlet – talán végre lenne egy kis nyugalmam.
Amikor ezt szóba hoztam Gábornak és Évának, elszabadult a pokol.
– Szóval kidobsz minket az utcára? – kiabált Gábor először életében velem.
– Nem kidoblak titeket – válaszoltam halkan –, de ez az én lakásom. Szeretném kiadni és egy kicsit magamra gondolni.
Éva sírni kezdett és azt ordította: önző vagyok, tönkreteszem az életüket. Gábor úgy nézett rám, mintha idegen lennék.
Aznap este minden megváltozott. Gábor és Éva összepakoltak és elköltöztek Éva szüleihez Kistarcsára. Hónapokig nem láttam őket. Néha Gábor írt egy rövid üzenetet: „Jól vagy?” – de sosem többet.
A lakást kiadtam egy fiatal egyetemista lánynak Szegedről. Először éreztem nyugalmat hosszú idő után az otthonomban. De minden este egyedül ültem az asztalnál és néztem a régi fényképeket – Gábor kisbabaként; Gábor az érettségin; Gábor azzal a mosollyal, amit már nem ismerek fel.
Egy nap csengettek. Gábor állt az ajtóban – soványabb volt, szemei vörösek.
– Anya – mondta halkan –, Éva elment.
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.
– Tudod – suttogta könnyein keresztül –, mindent elveszítettünk emiatt a lakás miatt.
Nem volt erőm kimondani: nem a lakást veszítettük el – egymást veszítettük el.
Most magányosan ülök a nappaliban és azon gondolkodom: hol ér véget egy anya kötelessége? Hibáztam-e, hogy nem adtam oda mindent a fiamnak? Vagy végre megtanultam határt húzni? Túlélheti-e a szeretet azt, amikor a pénz fontosabb lesz minden másnál?
Mit gondoltok – tényleg mindent fel kell áldoznunk szülőként a gyerekeinkért? Vagy van egy pont, amikor azt kell mondanunk: elég volt?