A lakás ára: Egy családi örökség súlya
– Miért most jössz elő ezzel, Nóra? – kérdezte Katalin, az anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja éles volt, mint a kés, amivel a nagymamám, Gabriella, épp a zöldségeket aprította. A levegőben ott lebegett a rántott hús illata, de az otthonosság érzése valahogy eltűnt.
Gyerekkorom óta ebben a lakásban éltem. Amikor apám elhagyott minket, anyám pedig külföldre ment dolgozni, Gabriella vett magához. Ő tanított meg mindenre: hogyan kell színházjegyet venni a Madáchba, hogyan kell tökéletesen panírozni a csirkét, és hogyan kell túlélni egyedül. Tizenkét éve minden nap itt vagyok – bevásárolok, főzök, takarítok, gyógyszert hozok. Az életem része lett ez a lakás és Gabriella.
De most Katalin visszajött. Nem tudom pontosan miért – talán elfogyott a pénze Bécsben, talán csak honvágya lett. Az első hetekben próbáltam örülni neki. De ahogy egyre többször szólt bele mindenbe – hogy Gabriella mit egyen, mikor menjen orvoshoz, és főleg: mi legyen a lakással –, egyre inkább úgy éreztem, mintha kiszorulnék abból az életből, amit eddig én tartottam össze.
Egy este, amikor Gabriella már aludt, leültem az anyámmal a nappaliban. A tévé halkan duruzsolt a háttérben.
– Anya – kezdtem halkan –, szeretném megbeszélni veled és nagymamával a lakás ügyét.
Katalin rám nézett. A szeme sötét volt és fáradt.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy… talán át lehetne írni a nevemre. Tudod jól, mennyit jelent nekem ez a hely. És én gondoskodom róla… rólatok is.
Katalin felnevetett, de nem volt benne semmi vidámság.
– Hát persze. Most már értem, miért vagy ilyen szorgalmas. Csak a lakás kell neked.
A szavai úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Felálltam.
– Ez nem igaz! – mondtam remegő hangon. – Ez az otthonom! És te tudod jól, hogy nélkülem már rég nem lenne ilyen rendben minden.
Másnap reggel Gabriella csendben ült az ablaknál. A keze remegett, amikor teát töltött magának.
– Hallottam tegnap este – mondta halkan. – Tudom, hogy mindketten aggódtok. De én csak azt akarom, hogy béke legyen köztetek.
Leültem mellé.
– Mama, én nem akarok veszekedni. Csak félek… ha egyszer nem leszel itt, mi lesz velem? Mi lesz ezzel az otthonnal?
Gabriella megsimogatta a kezem.
– Nóra, te vagy az én szívem csücske. De Katalin is a lányom. Nem akarom, hogy egymás ellen forduljatok miattam vagy egy lakás miatt.
Aznap este Katalin váratlanul bejelentette:
– Beszéltem egy ügyvéddel. A lakás hivatalosan is az enyém lesz majd öröklés után. Ez így van rendjén.
Gabriella sírni kezdett. Soha nem láttam még ilyennek. Katalin csak állt ott mereven.
– Elég volt! – kiáltottam rá. – Nem lehet így dönteni! Ez nem csak papírokról szól! Ez az életünk!
Napokig nem beszéltünk egymással. A lakásban fagyos volt a hangulat. Gabriella egyre gyengébb lett; mintha minden veszekedés egy kicsit elvett volna belőle.
Egyik este leültem mellé az ágyra.
– Mama… ha te dönthetnél szabadon, mit szeretnél?
Hosszan nézett rám.
– Azt szeretném, ha szeretetben maradna meg ez az otthon. Ha nem lenne harc tárgya.
Könnyek szöktek a szemembe.
– De hogyan lehet ezt elérni? Anyával sosem fogunk egyetérteni.
Gabriella sóhajtott.
– Talán majd egyszer megérti ő is… vagy talán neked kell elengedned valamit.
Aznap éjjel nem aludtam. Gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak félek elveszíteni mindent?
Pár héttel később Gabriella egészsége hirtelen rosszabbra fordult. Az utolsó napján mindhárman ott voltunk mellette. Fogta a kezem és Katalinét is.
– Szeressétek egymást… ne engedjétek, hogy ez a lakás szétválasszon titeket – suttogta.
Amikor elment, üres lett minden. Katalin és én némán pakoltuk össze a holmiját. Egyik este leült mellém.
– Talán igazad volt – mondta halkan. – Talán tényleg több ez egy lakásnál.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és néztem a régi fényképeket: én kislányként Gabriella ölében; Katalin fiatalon; mindannyian együtt egy másik időben.
Most itt ülök ebben az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon megérte harcolni? Vajon tényleg csak egy lakásról szólt ez az egész – vagy valami sokkal mélyebbről?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer már elhagyott minket?