A lányom eltűnik előlem: Egy anya küzdelme a családi kötelékekért

– Réka, kérlek, csak hallgass meg! – könyörögtem, miközben a konyhaasztalnál álltam, ujjaim görcsösen szorították a porcelán bögrét. A lányom hátat fordított nekem, szőke haja kontyba tűzve, ahogy mindig is szerette. De most valahogy minden más volt.

– Anya, ne kezdjük megint! – sóhajtott fel, hangjában fáradtság és türelmetlenség keveredett. – Nem vagyok már gyerek.

A szívem összeszorult. Réka mindig is érzékeny volt, de mostanában mintha páncélt növesztett volna maga köré. Amióta Gáborral összeházasodtak, egyre ritkábban hívott fel, a közös vasárnapi ebédek is elmaradoztak. A lakásukba is csak ritkán engedett be, mindig volt valami kifogás: „Most nem alkalmas”, „Gábor dolgozik”, „Elfoglaltak vagyunk”.

Aznap este egyedül ültem a nappaliban, a régi családi fotóalbumot lapozgattam. Ott volt Réka első napja az óvodában, az érettségi bálja, az a nyár, amikor együtt nyaraltunk Balatonfüreden. Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt. Most viszont úgy éreztem, mintha egy idegen nő lenne az a lány, akit én neveltem fel.

Nem tudtam aludni. Az éjszaka közepén felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Kati, ne marcangold magad – mondta Éva halkan. – A gyerekek felnőnek. Néha el kell engedni őket.

– De miért ilyen hirtelen? – suttogtam. – Réka sosem volt ilyen távolságtartó. Gábor előtt mindent megbeszéltünk.

Éva hallgatott egy pillanatig.

– Lehet, hogy Gábor befolyásolja? – kérdezte óvatosan.

Ezt én is éreztem. Gábor mindig udvarias volt velem, de valahogy sosem tudtam igazán közel kerülni hozzá. A beszélgetéseink felszínesek voltak, mintha falat húzott volna közénk. Réka is megváltozott mellette: visszahúzódóbb lett, kevesebbet nevetett.

Egyik nap váratlanul beállítottak hozzám. Réka arca sápadt volt, Gábor pedig idegesen dobolt az asztalon.

– Anya, beszélnünk kell – kezdte Réka.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Szeretném, ha kicsit kevesebbet hívogatnál minket – mondta halkan. – Szükségünk van egy kis térre.

Gábor bólintott.

– Réka most már felnőtt nő. Szeretnénk a saját életünket élni.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Próbáltam visszatartani a könnyeimet.

– Értem – mondtam végül remegő hangon. – Csak… hiányzol nekem.

Réka lesütötte a szemét. Gábor felállt.

– Induljunk – mondta türelmetlenül.

Miután elmentek, órákig ültem mozdulatlanul. Vajon én rontottam el mindent? Túl sokat vártam el tőle? Vagy tényleg Gábor az oka annak, hogy Réka eltávolodott?

Azóta hetek teltek el. Néha kapok egy-egy rövid üzenetet: „Jól vagyunk”, „Majd jelentkezem”. A lakás üresnek tűnik nélküle. Minden reggel azzal a reménnyel ébredek, hogy talán ma felhív, talán ma újra beszélgetünk úgy, mint régen.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentrálok. A kolléganőm, Zsuzsa megkérdezte:

– Mi baj van veled mostanában? Olyan szomorúnak tűnsz.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Az én fiam is eltávolodott tőlem az esküvő után – mondta csendesen. – De aztán visszataláltunk egymáshoz. Adj időt neki!

De mi van, ha nálunk ez már nem fog megtörténni?

Egy vasárnap délután elmentem sétálni a Margitszigetre. Néztem a fiatal párokat, ahogy kézen fogva sétálnak, nevetnek. Eszembe jutott Réka gyerekkora: mennyit játszottunk itt együtt! Most pedig csak az emlékek maradtak.

Hazafelé menet találkoztam Gáborral az utcán. Egyedül volt.

– Jó napot kívánok – köszönt udvariasan.

– Szia Gábor – válaszoltam bizonytalanul.

Egy pillanatig haboztam, aztán mégis rákérdeztem:

– Mondd csak… Réka boldog veled?

Gábor arca megfeszült.

– Igen, persze – mondta gyorsan. – Csak most sok a munka meg minden… Ne aggódjon érte.

De valami a hangjában nem stimmelt. Hazamentem, és egész este ezen gondolkodtam: vajon tényleg boldog? Vagy csak el akarják hitetni velem?

Azóta minden nap írok Rékának egy-egy rövid üzenetet: „Szeretlek”, „Hiányzol”, „Bármikor számíthatsz rám”. Nem mindig válaszol. De nem adom fel.

Néha azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat akartam? Vagy túl keveset adtam? Lehet-e egyetlen embernek ekkora hatása egy másik életére?

Most itt ülök, és írom ezt a történetet abban a reményben, hogy talán más anyák is átérzik a fájdalmamat. Hogy talán egyszer Réka újra rám talál.

Ti mit tennétek a helyemben? El lehet engedni valakit úgy, hogy közben ne veszítsük el örökre? Vagy harcolni kell mindenáron a szeretetért?