A lányom titka: Minden hónapban pénzt küld nekem, de könyörög, hogy a férje sose tudja meg

– Anya, kérlek… csak ne mondd el Zolinak! – súgta Éva a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A hangja fojtott volt, mintha attól félne, hogy a falak is hallják. – Tudod, milyen… Nem értené meg.

A szívem összeszorult. Már megint. Minden hónapban ugyanaz a jelenet: Éva titokban utal nekem pénzt, én pedig csendben elfogadom, miközben szégyen és hála keveredik bennem. Aztán jön a kérés: „Anya, csak Zoli ne tudja meg!”

Éva az egyetlen gyermekem. Egyedül neveltem fel, miután az apja, Tamás, elhagyott minket, amikor még csak egy éves volt. Akkoriban úgy éreztem, mintha egy sötét alagútban botorkálnék – minden nap küzdelem volt. A nagymamától örökölt kis házban éltünk Kispesten, ahol minden forintot meg kellett nézni kétszer is. A szomszédok néha segítettek egy-egy tál levessel vagy pár szem krumplival, de igazából csak magunkra számíthattunk.

Éva mindig okos volt és szorgalmas. Már gyerekként is tudta, hogy nem kérhet tőlem semmit feleslegesen. Az iskolában kitűnő tanuló volt, ösztöndíjat is kapott az ELTE-n. Amikor diplomázott, sírva öleltem magamhoz: „Büszke vagyok rád, kislányom!”

Most harmincnégy éves, két gyönyörű unokám van tőle: Bence és Lili. A férje, Zoli, jóképű, ambiciózus férfi – de kemény ember. Mindig azt mondja: „A családnak magának kell boldogulnia.” Sosem szerette volna, ha Éva segít nekem anyagilag. Szerinte az anyósnak nincs helye az ő családjuk életében.

Mégis, Éva minden hónapban küld nekem harmincezer forintot. Néha többet is, ha gyógyszerre vagy fűtésre kell. Mindig azt mondja: „Anya, ez csak természetes. Te is mindent megtettél értem.” De a pénz mellé mindig ott van a félelem: „Zoli ne tudja meg!”

Tavaly télen beteg lettem. Tüdőgyulladás. Egy hétig feküdtem ágyban, alig bírtam felkelni. Éva minden nap hívott: „Anya, hogy vagy? Kell valami?” De személyesen csak egyszer jött el – akkor is sietve, titokban. Bence-nek azt mondta: „Anyához megyek egy percre.” Zoli pedig közben focimeccset nézett a tévében.

Egyik este Éva sírva hívott fel:
– Anya… Zoli gyanakszik. Azt mondta, hiányzik pénz a közös számláról. Mit csináljak?
– Kislányom – mondtam halkan –, nem akarom, hogy miattam bajba kerülj.
– De hát nem hagyhatlak magadra! – zokogta.

Akkor éreztem először igazán: mennyire összenyom minket ez a titok. Éva fél a férjétől – vagy legalábbis attól, hogy elveszítheti a bizalmát. Én pedig szégyellem magam, hogy nem tudok gondoskodni magamról.

A faluban mindenki tudja: az öregasszony egyedül él. Néha a boltban összesúgnak mögöttem: „Nézd már, Éva anyja… biztosan segít neki a lánya.” De senki sem tudja az igazságot. Hogy Éva titokban támogat engem – és ezért minden nap retteg.

Karácsonykor náluk voltam vendégségben. Zoli kedves volt velem – de éreztem a távolságot. Amikor Éva kiment velem a konyhába teát főzni, halkan odasúgta:
– Anya… most nem tudok többet küldeni. Zoli nagyon figyel.
– Semmi baj – hazudtam –, megleszek valahogy.

De nem volt igaz. A gázszámla már két hónapja várt befizetésre.

Egyik este kopogtak az ajtómon. A szomszéd Marika állt ott:
– Julika, minden rendben? Olyan sápadt vagy mostanában…
Ráztam a fejem:
– Semmi baj, csak egy kicsit fáradt vagyok.
De Marika nem hagyta annyiban:
– Tudod… ha kell valami, szólj! Ne szégyelld!

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon meddig tartható fenn ez a titok? Meddig kell még Évának hazudnia? És én meddig bírom még ezt a szégyent?

Egyik reggel Éva felhívott:
– Anya… beszélnünk kellene Zolival. Nem bírom tovább ezt a titkolózást.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem aggódva.
– Igen… vagy legalábbis muszáj valamit változtatni.

Aznap egész nap remegtem az idegességtől. Mi lesz, ha Zoli megtudja? Kidobja Évát? Elveszítem őket? Vagy talán megérti majd?

Este Éva üzenetet írt: „Anya, szeretlek! Bármi történik is.”

Most itt ülök a sötét szobában, és hallgatom az óra kattogását. Vajon jól tettem-e, hogy elfogadtam Éva segítségét? Vagy csak még nagyobb terhet raktam rá? Meddig lehet titkokkal élni egy családban?

Ti mit tennétek az én helyemben? Megmondanátok az igazat – vagy továbbra is csendben viselnétek ezt a terhet?