A láthatatlan határ: Amikor a családi kötelékek ütköznek a személyes térrel
– Mama, kérlek, ne gyere át csak úgy! – Anna hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, a kezem reszketett a bögre körül. – László azt mondta, mostantól csak havonta egyszer látogathatsz meg minket, és azt is előre egyeztetve.
A szívem összeszorult. Hetven évem alatt sok mindent láttam már, de ilyen rideg falat még sosem éreztem a saját családomban. Az unokám, Marci, csak hat éves, és én minden héten sütöttem neki túrós batyut, meséltem neki régi történeteket, vagy csak néztem, ahogy játszik a szőnyegen. Most meg… mintha valami bűnt követtem volna el.
– De hát Anna, miért? – kérdeztem halkan. – Hiszen mindig segítek neked, főzök, mosogatok, elviszem Marcit az oviba is, ha kell.
– Tudom, mama – sóhajtott. – De László úgy érzi, túl sokat vagy nálunk. Szeretné, ha több időt töltenénk hármasban. És… néha úgy érzi, mintha nem lenne elég tere a saját otthonában.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem értettem. Én csak segíteni akartam. Az én anyám is mindig ott volt mellettem, amikor Anna kicsi volt. Ez nálunk így szokás.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A lakásom csendje szinte fojtogató volt. A falon lógó családi fotókat néztem: Anna mosolyog rajta, László is boldognak tűnik, Marci pedig az ölemben ül. Vajon tényleg túl sok vagyok? Vagy csak László nem akar engem?
Másnap reggel elhatároztam, hogy beszélek Lászlóval. Felhívtam Annát, hogy szeretnék átmenni egy kávéra. – Most nem jó – mondta gyorsan. – László dolgozik itthonról.
De nem hagytam annyiban. Délután elindultam hozzájuk egy tál friss pogácsával. Az ajtót László nyitotta ki.
– Jó napot kívánok – mondtam bizonytalanul.
– Már megbeszéltük Annával… – kezdte hűvösen.
– Csak egy pillanatra jöttem – vágtam közbe. – Hoztam pogácsát Marcikának.
László sóhajtott. – Nézze, Marika néni… Nem akarom megbántani. De nekünk is szükségünk van saját időre. Anna is fáradt, én is dolgozom egész nap. Nem lehet mindig vendégünk.
– Nem vendég vagyok! – csattantam fel akaratlanul. – A családjuk vagyok!
A hangom visszhangzott a lépcsőházban. László arca megkeményedett.
– Kérem, tartsa tiszteletben a kérésünket.
Becsukta az ajtót. Ott álltam a folyosón, kezemben a pogácsával, mintha valami idegen lennék.
Aznap este Anna felhívott. – Mama, kérlek… Ne nehezítsd meg! László tényleg próbál kedves lenni, de neki fontosak ezek a határok.
– És neked? Neked nem hiányzom? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Dehogynem… Csak most minden olyan bonyolult. Marci is sokat kérdez utánad.
A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem a panel erkélyén pár muskátlival, olvastam régi könyveket, de minden nap hiányzott Marci nevetése. Egyik este elmentem a közeli templomba gyertyát gyújtani értük. Ott találkoztam Irénkével, aki már régóta özvegy.
– Tudod, Marika – mondta –, nálunk is volt ilyen. Az unokámék Németországban élnek, évente egyszer látom őket. Az elején majd belehaltam a magányba… De aztán megtanultam elfogadni.
De én nem akartam elfogadni! Hiszen itt vannak tőlem tíz percre! Miért kellene lemondanom róluk?
Egy hónap telt el az első „engedélyezett” látogatásig. Előtte nap Anna felhívott: – Mama, Marci már nagyon vár! Kérlek, ne hozz fel semmit Lászlónak… Csak legyünk együtt szépen!
Aznap reggel izgatottan sütöttem túrós batyut és csomagoltam Marcikának egy új mesekönyvet. Amikor beléptem hozzájuk, Marci rohant hozzám: – Mama! Hiányoztál!
Anna mosolygott, de László arca zárt maradt. Próbáltam nem észrevenni a feszültséget.
Ebéd után Marci odabújt hozzám: – Mama, miért nem jössz többször?
Elszorult a torkom. – Mert most így beszéltük meg anyával és apával… De mindig gondolok rád!
Aznap este hazafelé menet sírtam a villamoson. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak más lett a világ körülöttem?
Egy hét múlva Anna hívott: – Mama… László szerint legközelebb inkább csak kettesben találkozzunk Marcival egy játszótéren.
– És te mit szeretnél? – kérdeztem halkan.
– Én csak azt akarom, hogy mindenki boldog legyen…
De lehet egy családban mindenki boldog egyszerre? Vagy mindig lesz valaki, aki kívül marad?
Most itt ülök újra a konyhaasztalnál, előttem kihűlt tea és egy üres lakás csendje. Vajon hol húzódik az a láthatatlan határ család és magány között? És ki dönti el, hogy melyik oldalon állunk?