A Láthatatlan Határ: Anyósom, az Ő Segítsége és az Én Határaim
– Nem így kell a pörköltet csinálni, Zsófi! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a fakanalat szinte kitépte a kezemből. Ott álltam a saját konyhámban, a gőzölgő fazék fölött, és úgy éreztem, mintha hirtelen idegen lennék a saját otthonomban. A gyomrom összeszorult, de csak annyit mondtam halkan: – Köszönöm, Ilona néni, majd megoldom.
De persze nem oldottam meg. Mert Ilona néni mindent jobban tudott. Legalábbis szerinte. Amióta megszületett a kisfiam, Marci, minden nap itt volt. Először örültem neki – hiszen ki ne örülne egy segítő kéznek egy újszülött mellett? –, de hamar rájöttem, hogy ez nem segítség volt, hanem egyfajta megszállás.
A férjem, Gábor csak legyintett: – Anyám ilyen, ne vedd a szívedre! – mondta esténként, amikor már sírva ültem a fürdőszobában. De hogyan ne vegyem a szívemre? Amikor Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan öltöztessem Marcit, mikor altassam el, mit főzzek ebédre. Még azt is megkérdőjelezte, hogy elég meleg-e a lakásban.
Egyik délután, amikor Marci végre elaludt, Ilona néni leült mellém a kanapéra. – Zsófikám, te olyan bizonytalan vagy. Az én időmben az asszonyok tudták a dolgukat. Nem volt ennyi kérdés meg kétely. – A hangja lágy volt, de minden szava tűként szúrt belém.
– Én csak szeretném jól csinálni – suttogtam.
– Akkor hallgass rám! – vágta rá.
Aznap este Gábor későn jött haza. Amikor elmondtam neki, mennyire bántanak anyja szavai, csak sóhajtott: – Tudod, hogy ő csak segíteni akar.
De én már nem bírtam tovább. Egyre többször kaptam magam azon, hogy dühösen csapom le a tányért vagy sírva fakadok egy-egy ártatlan megjegyzés után. Az anyósom jelenléte lassan szétfeszítette a házasságomat is. Gábor és köztem egyre nagyobb lett a távolság. Már nem beszélgettünk esténként, csak csendben feküdtünk egymás mellett.
Egyik reggel Marci sírására ébredtem. Mire kiértem hozzá, Ilona néni már ott állt a kiságy mellett.
– Ne aggódj, Zsófikám, én már megetettem – mondta büszkén.
Akkor valami eltört bennem. Ez az én gyermekem! Az én otthonom! De a szavak helyett csak könnyek jöttek. Ilona néni értetlenül nézett rám.
– Mi bajod van? Csak segíteni akarok!
– De nekem most nem segítség kell – tört ki belőlem végre –, hanem egy kis levegő! Egy kis nyugalom! Hogy érezhessem: ez az én családom is!
Ilona néni megsértődött és hazament. Gábor este dühösen jött haza.
– Miért kellett így beszélned vele? Ő csak jót akar!
– És velem mi lesz? – kérdeztem sírva. – Ki törődik velem?
Aznap este először mondtam ki hangosan: nem bírom tovább. Vagy változik valami, vagy én fogok eltűnni ebben az egészben.
A következő napok csendben teltek. Ilona néni nem jött át. Gábor kerülte a tekintetemet. Én pedig próbáltam újra megtalálni magamat: hosszú sétákra vittem Marcit, főztem valamit csak magunknak, és esténként leírtam mindent egy füzetbe.
Egy hét múlva Ilona néni felhívott.
– Zsófikám… lehet, hogy túlzásba vittem a dolgot. Nem akartam bántani téged.
– Tudom – mondtam halkan –, de nekem is szükségem van arra, hogy anya lehessek. A magam módján.
Azóta lassan javultak a dolgok. Ilona néni ritkábban jön át, és ha mégis, próbál visszafogottabb lenni. Gábor is megértette végre: nekem is vannak határaim.
De még most is gyakran elgondolkodom: hol van az a láthatatlan határ segítés és beavatkozás között? És vajon hányan érzik még úgy magukat Magyarországon, mint én akkoriban?