„A lépcsőházban, két gyerekkel: Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott”
– Anya, fázom – suttogta Bence, miközben szorosan magához ölelte a húgát, Lilit. A lépcsőház hideg kövén ültem velük, hátamat a falnak vetve, és próbáltam nem sírni. A telefonom kijelzője halványan világított az éjszakában: 02:13. Ágnes nem válaszolt az üzenetemre. Csak egyetlen hívást mertem megereszteni, aztán Pál hangja tört át a telefonon: – Most nem alkalmas. Menjetek haza. – És letette.
Nem volt hova mennünk. Az utcán csend volt, csak néha zúgott el egy taxi a Bartók Béla úton. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Vajon tényleg ezt érdemlem? Vajon tényleg nincs már senkim?
Az egész ott kezdődött, amikor Gábor elvesztette az állását tavaly ősszel. Először csak csendes volt, aztán egyre ingerültebb lett. Minden apróságért rám förmedt: „Miért nincs vacsora időben? Miért ilyen rendetlenek a gyerekek?” Egy este, amikor Bence véletlenül kiborította a kakaót, Gábor úgy üvöltött vele, hogy a fiam sírva rohant hozzám. Akkor döntöttem el: nem maradhatunk tovább.
De a menekülés nem olyan egyszerű, mint ahogy azt az ember elképzeli. Nincs pénzem, nincs családom – anyám már rég meghalt, apám vidéken él egyedül, betegesen. Egyetlen reményem Ágnes volt, akivel még az ELTE-n ismerkedtünk meg. Mindig azt mondta: „Bármi történik, számíthatsz rám.”
Most ott ültem a lépcsőházban, két alvó gyerekkel az ölemben, és próbáltam kitalálni, mit tegyek. A fejem zsongott a gondolatoktól: Mi lesz holnap? Hova megyünk? Mit mondok Bencének és Lilinek reggel?
Aztán halkan nyikordult az ajtó. Ágnes állt ott pizsamában, arcán könnyek csillogtak.
– Sajnálom… Pál… nem érti… féltékeny… azt hiszi, hogy csak bajt hozol ránk – suttogta.
– Ági, kérlek… csak egy éjszakára… – könyörögtem.
– Nem tudom… félek tőle – nézett rám bűntudatosan.
A gyerekek felébredtek a hangokra. Lili hozzám bújt:
– Anya, miért nem mehetünk be?
– Mert néha az emberek félnek attól, amit nem értenek – válaszoltam halkan.
Ágnes becsukta az ajtót. Hallottam, ahogy belülről zárja rá a kulcsot. Egy pillanatra minden reményem szertefoszlott.
Aztán eszembe jutott: van egy régi ismerősöm, Zsuzsa néni a harmadikról. Mindig kedves volt hozzánk; egyszer még karácsonykor is hozott bejglit a gyerekeknek. Felcipeltem Bencét és Lilit a harmadikra. Remegő kézzel kopogtam.
– Ki az ilyenkor? – szólt ki álmosan.
– Én vagyok az, Eszter… Kérem… bajban vagyunk.
Az ajtó kinyílt. Zsuzsa néni köntösben állt ott, hajában csavarók.
– Jaj, drágám… gyertek be gyorsan! – húzott be minket.
A lakás meleg volt és otthonos. Zsuzsa néni teát főzött nekünk, és elővett egy régi pokrócot.
– Tudom, milyen ez… én is átéltem hasonlót fiatalon – mondta halkan.
A gyerekek végre elaludtak a kanapén. Én pedig ültem a konyhaasztalnál Zsuzsa nénivel, és zokogtam. Mindent elmeséltem neki: Gábor dühkitöréseit, a félelmet, Ágnes elutasítását.
– Az emberek félnek attól, amit nem ismernek – mondta Zsuzsa néni. – De ne hagyd magad! Menj el a családsegítőhöz reggel! Segítenek majd.
Reggel Zsuzsa néni elkísért minket a kerületi családsegítőhöz. Ott egy kedves szociális munkás fogadott minket.
– Tudjuk, hogy nehéz most magának – mondta Judit –, de van lehetőség anyaotthonban elhelyezni önöket. Nem lesz könnyű út, de nem maradnak egyedül.
Aznap délután már egy anyaotthonban voltunk Kelenföldön. A szoba kicsi volt és rideg, de legalább biztonságban éreztem magam. A gyerekek először sírtak, aztán lassan kezdtek megnyugodni.
Napokig csak sírtam esténként. Ágnes egyszer sem keresett. Pál biztosan megtiltotta neki. De Zsuzsa néni minden nap felhívott: „Hogy vagytok? Kell valami?”
A közösségben más anyákkal ismerkedtem meg: Mariannal, aki három gyerekkel jött el otthonról; Katával, akinek férje rendszeresen ivott és verte őket; és Annával, aki már öt éve él itt két fiával. Mindannyian ugyanazt mondták: „Nem vagy hibás.”
Egyik este Bence odabújt hozzám:
– Anya, ugye most már nem fog kiabálni velünk senki?
– Nem, kicsim – suttogtam –, most már biztonságban vagyunk.
Minden nap új kihívás volt: munkahelyet keresni, óvodát találni Lilinek, iskolát Bencének. A rendszer lassú és bürokratikus volt; sokszor éreztem úgy, hogy senkit sem érdekel igazán a sorsunk. De minden este ott voltak velem a gyerekeim – és ez adott erőt.
Egy hónap múlva kaptam egy üzenetet Ágnestől: „Sajnálom… Nem tudtam mit tenni… Félek Páltól.” Nem válaszoltam neki. Talán egyszer majd megbocsátok neki – de most még nem tudok.
Most itt ülök az anyaotthon udvarán egy padon. Nézem Bencét és Lilit, ahogy játszanak a többi gyerekkel. Néha még mindig félek – de már tudom: képes vagyok újrakezdeni.
Vajon hány nő ül most is valahol egy lépcsőházban két gyerekkel? Vajon mikor lesz olyan világ Magyarországon, ahol senkinek sem kell így menekülnie? Várom a válaszokat…