A levél, ami mindent megváltoztatott – Egy váratlan bosszú története
– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, ahogy a kezembe gyűrtem azt a gyűlölt levelet. Az asztal túloldalán a férjem csak némán nézett rám, mintha nem is értené, miért vagyok ilyen feldúlt. A konyhában álltunk, a reggeli kávé illata még ott lebegett a levegőben, de minden más megszűnt létezni. Csak én voltam, ő, és az a néhány sor, ami mindent elvett tőlem.
„Kedves Zsuzsa! Nem tudom, hogyan mondjam el személyesen, ezért írok. Nem vagyok boldog már régóta. Szeretnék elválni.”
Ennyi. Semmi magyarázat, semmi bocsánatkérés. Csak egy aláírás: Gábor.
– Zsuzsa, kérlek… – kezdte halkan, de nem hagytam szóhoz jutni.
– Hány éve vagyunk együtt? Tizenöt? És ennyit érek neked? Egy papírt?
A hangom egyre erősebb lett, ahogy a harag lassan elnyomta a fájdalmat. Az egész életünk lepörgött előttem: az első randink a Margitszigeten, az esküvőnk Szentendrén, a két gyerekünk, Dóri és Marci nevetése a balatoni nyaralásokon. És most mindez egy levéllel véget ér?
Aznap este nem aludtam. Gábor a kanapén feküdt, én pedig a hálószobában bámultam a plafont. A gondolataim cikáztak: hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit? Vagy csak nem akartam látni? Hajnalban felkeltem, és újra elolvastam a levelet. Valami megváltozott bennem. Nem fogom hagyni, hogy így legyen vége. Nem fogom csendben tűrni.
Másnap reggel Dóri és Marci is megérezték a feszültséget. Dóri csak annyit kérdezett: – Anya, miért sírtál éjjel?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őket, és megfogadtam magamban: értük is harcolni fogok.
A következő hetekben Gábor egyre távolabb került tőlünk. Későn járt haza, gyakran telefonált titokban. Egy este véletlenül meghallottam egy beszélgetést:
– Igen, Éva, hamarosan megoldom…
Éva? Ki az az Éva? A szívem összeszorult. Hát persze. Mindig van valaki más.
Ahelyett, hogy összeomlottam volna, valami furcsa nyugalom szállt meg. Elkezdtem figyelni. Megnéztem Gábor telefonját, amikor zuhanyzott – ott voltak az üzenetek: „Hiányzol”, „Mikor látlak újra?” Mind Évától.
Nem szóltam semmit. Még nem.
Elmentem egy ügyvédhez – Katalinhoz –, aki régi barátnőm volt az egyetemről.
– Zsuzsa, ha bizonyítékod van a hűtlenségre, sokkal jobb helyzetben leszel – mondta komolyan.
– Meglesz – válaszoltam.
Elkezdtem gyűjteni mindent: üzeneteket, fényképeket, még azt is megtudtam, hogy Éva egy kolléganője volt Gábornak az irodában. Egyik este követtem őt – láttam, ahogy kézen fogva sétálnak a Várban.
A bosszú gondolata lassan átitatta minden napomat. Nem csak Gábort akartam megbüntetni – magamat is vissza akartam kapni. Túl sokáig éltem mások árnyékában: először apáméban, aztán Gáboréban. Most először éreztem magamban erőt.
A válóperen minden bizonyítékot előadtam. Gábor arca elsápadt, amikor meglátta a fényképeket és az üzeneteket.
– Zsuzsa… ezt nem gondoltad komolyan…
– Dehogynem – feleltem higgadtan.
A bíróság nekem ítélte a lakást és a gyerekek felügyeleti jogát. Gábor kénytelen volt elköltözni Évához – de már nem volt olyan magabiztos.
Az első hetek nehezek voltak. Dóri sírt esténként, Marci dühös volt mindenkire. Próbáltam erős maradni értük – de néha magam is összetörtem.
Egy este leültem velük beszélgetni.
– Tudom, hogy most minden más lett – mondtam halkan –, de együtt túl leszünk rajta. Nem hagyom, hogy bárki bántson minket.
Dóri odabújt hozzám.
– Anya, te vagy a legerősebb ember a világon.
Ekkor először éreztem: talán tényleg így van.
Azóta eltelt egy év. Új munkát találtam egy könyvesboltban Óbudán – imádom minden percét. A gyerekek is kezdik megszokni az új életet. Néha még mindig fáj, ha Gáborra gondolok – de már nem ő határozza meg, ki vagyok.
Éva egyszer megpróbált beszélni velem – bocsánatot kért. Csak annyit mondtam neki:
– Amit tettetek, az mindkettőtöket minősít. Én már továbbléptem.
Most itt ülök az ablakban egy csésze teával, nézem az őszi esőt Budán, és azon gondolkodom: vajon hány nő él még ma is csendben egy ilyen levél árnyékában? És vajon hányan mernek végül kiállni magukért?
„Ti mit tennétek a helyemben? Megbocsátanátok vagy harcolnátok az igazatokért?”