A lottónyertes család titka: Miért nem adtuk oda a pénzt a gyerekeinknek?

– Anya, ezt nem gondolhatjátok komolyan! – kiáltotta rám a lányom, Dóra, miközben remegő kézzel szorongatta a konyhaasztal szélét. Aznap este, amikor bejelentettük Gáborral, hogy megnyertük a lottón a 6 milliárd forintot, azt hittem, öröm és nevetés tölti majd be a lakást. Ehelyett feszültség és düh vibrált a levegőben.

Azt mondják, a pénz nem boldogít. Ezt addig csak közhelynek tartottam, amíg meg nem láttam a férjem arcán azt a furcsa, fojtott mosolyt, amikor először néztük végig együtt a bankszámlánk egyenlegét. Aztán jöttek a gondolatok: mit kezdjünk ezzel a rengeteg pénzzel? Gábor már másnap reggel azt mondta: „Nem akarom, hogy a gyerekeink elkényelmesedjenek. Tudod jól, mennyit dolgoztunk egész életünkben.”

A fiunk, Bence, mindig is álmodozó volt. Egyetemre járt Budapesten, de gyakran panaszkodott, hogy mennyire nehéz albérletet fizetni és tanulni egyszerre. Dóra pedig már dolgozott egy könyvelőirodában, de titokban mindig arról álmodott, hogy saját cukrászdát nyit. Mindketten azt hitték, most végre minden álmuk valóra válhat.

– Miért ne vehetnénk nekik lakást? – kérdeztem Gábortól egyik este.
– Mert akkor soha nem tanulják meg, milyen érzés küzdeni valamiért – válaszolta csendesen.

Napokig vitatkoztunk. Volt, hogy sírtam is. Nem akartam, hogy a gyerekeim haragudjanak rám. De Gábor meggyőzött: „Adjunk inkább azoknak, akiknek tényleg szükségük van rá.”

Így történt, hogy amikor leültünk Dórával és Bencével, elmondtuk nekik: kapnak egy-egy szerényebb összeget – épp annyit, hogy könnyebben induljanak el az életben –, de a pénz nagy részét jótékonyságra fordítjuk. Iskolákat támogatunk vidéken, ahol még mindig fatüzelésű kályhával fűtenek; kórházaknak veszünk új műszereket; és alapítványokat segítünk, amelyek beteg gyerekeket támogatnak.

– Ez igazságtalan! – csattant fel Bence. – Más szülők mindent megadnak a gyerekeiknek!
– De mi nem vagyunk más szülők – válaszoltam halkan.

A következő hetek pokoliak voltak. Dóra napokig nem szólt hozzám. Bence csak üzeneteket küldött: „Remélem, legalább boldoggá tesz titeket ez az egész.” Az anyai szívem majd megszakadt. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam. Vajon tényleg jól döntöttünk?

Közben elindultak az adományozások. Egy kis borsodi faluban új játszóteret építtettünk; egy hajléktalanszállón új ágyakat vettünk; egy kórházban mi fizettük ki az új inkubátort. Mindenhol hálás tekintetek fogadtak minket. Egy idős néni odajött hozzám: „Isten áldja magukat! Az unokám most már meggyógyulhat.”

De otthon továbbra is fagyos volt a hangulat. Egyik este Dóra váratlanul leült mellém.
– Anya… félek, hogy elveszítelek titeket. Hogy már nem számítok.
– Dehogynem számítasz! – öleltem magamhoz könnyes szemmel. – Épp azért tesszük ezt, mert azt akarjuk, hogy megtanuljátok: az élet többről szól, mint pénzről.

Bence nehezebben oldódott fel. Egy nap azonban felhívott:
– Anya… lehet, hogy igazatok van. Az egyik barátomnak most kellett kiköltöznie az albérletéből, mert nem tudta fizetni. Rájöttem, mennyire szerencsés vagyok így is.

Azóta lassan visszatért az életünkbe a béke. Dóra végül mégis belevágott a cukrászdába – hitelt vett fel hozzá, de minden nap büszkén meséli az új süteményrecepteket. Bence lediplomázott és elhelyezkedett egy multinál. Néha még mindig érzem rajtuk a csalódottságot, de már tudom: amit tettünk, az helyes volt.

Minden este elgondolkodom: vajon hány magyar család állna helyt ilyen helyzetben? Mi fontosabb: anyagi biztonságot adni a gyerekeinknek vagy megtanítani őket arra, hogy adni jobb, mint kapni?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önzőség volt ez – vagy épp ellenkezőleg: ez volt az igazi szeretet?