A Lottónyertes Nagypapa – Egy magyar család sorsa a szerencse árnyékában

– Hogy lehet, hogy mindig csak másoknak van szerencséje? – csattant fel a fiam, Gergő, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a frissen kapott banki értesítő felett. A levegőben érezni lehetett a feszültséget, mintha a falak is visszhangozták volna az elmúlt évek kimondatlan sérelmeit.

Aznap reggel még minden olyan volt, mint mindig. A kisboltban, amit harminc éve vezetek a falu főutcáján, már hajnalban megjelentek az első vásárlók. A szomszéd Marika néni a szokásos tejért jött, Pista bácsi pedig megint elviccelte, hogy „hátha ma végre nyerek valamit”. Nem gondoltam volna, hogy aznap valóban történik valami rendkívüli.

Délután telefonáltak a Szerencsejáték Zrt.-től. Először azt hittem, valami reklám, de amikor közölték, hogy nálam adták el az ország történetének legnagyobb nyereményét hozó lottószelvényt, és ezért 500 millió forintos jutalom jár nekem, egyszerűen nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, mint akit fejbe vágtak.

A hír gyorsan terjedt. Mire hazaértem, már az egész falu tudta. A kapuban várt a lányom, Zsófi, könnyes szemmel ölelt át. – Apa, most már tényleg minden rendben lesz! – suttogta. De én csak azt éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott.

Az első napokban mindenki gratulált. Régi barátok jelentkeztek, akikről évek óta nem hallottam. A helyi polgármester is eljött egy üveg borral, és finoman utalt rá, mennyire örülne, ha támogatnám az új játszótér építését. A családom viszont egyre furcsábban viselkedett.

A feleségem, Ilona csendes volt és visszahúzódó. Este, amikor lefeküdtünk, csak annyit mondott: – Remélem, nem felejted el, honnan indultunk.

A gyerekeim között viszont egyre nőtt a feszültség. Gergő és Zsófi sosem voltak igazán jó testvérek, de most mintha minden régi sérelem felszínre tört volna. Egyik este hallottam őket veszekedni a nappaliban.

– Te mindig mindent megkapsz! – kiabálta Gergő.
– Mert te sosem kérsz semmit! – vágott vissza Zsófi.
– Most majd apa eldönti, ki mennyit ér neki!

Ott álltam az ajtóban, és úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját házamban.

A pénz nemcsak örömet hozott, hanem irigységet is. A boltban egyre többen néztek rám furcsán. Volt, aki azt mondta: „Na, most már biztos nem kell dolgoznod!” Mások csak csendben összesúgtak mögöttem.

Egyik este bejött hozzám a régi barátom, Laci.
– Te mindig azt mondtad, hogy a pénz nem boldogít – kezdte halkan. – Most mit gondolsz?
Nem tudtam válaszolni.

A családi ebédek is feszültebbek lettek. Mindenki arról beszélt, mire költené a pénzt. Gergő vállalkozást akart indítani Budapesten. Zsófi lakást venne Szegeden. Ilona pedig azt szerette volna, ha végre elutazunk valahová együtt.

Éjszakánként nem tudtam aludni. A fejemben újra és újra lejátszottam az elmúlt éveket: mennyi mindent áldoztam fel a családért, mennyi lemondás volt mögöttünk. Most pedig itt ez a pénz – és mégis úgy érzem, mindenki csak távolodik tőlem.

Egy nap Gergő odajött hozzám a boltba.
– Apa, beszélnünk kell. Tudom, hogy mindig azt mondtad: mindent igazságosan kell elosztani. De most… most azt érzem, hogy nekem járna több. Én maradtam itthon veletek, én segítettem a boltban is.
Néztem őt – az arca tele volt keserűséggel és reménnyel egyszerre.
– Fiam – mondtam halkan –, ez nem csak pénzről szól. Ez arról szól, hogy mi lesz velünk ezután.

Zsófi is elmondta a maga igazát.
– Apa, én mindig próbáltam önálló lenni. De most úgy érzem, mintha mindenki csak azt nézné, ki mennyit kap majd ebből az egészből. Nem akarom elveszíteni a családomat emiatt!

A faluban is egyre több pletyka keringett rólunk. Volt, aki azt mondta: biztosan elköltözünk majd Pestre vagy külföldre. Mások szerint már most elszálltunk magunktól.

Egyik este leültem Ilonával a verandára.
– Mit csináljunk most? – kérdeztem tőle fáradtan.
– Amit eddig is: próbáljunk emberek maradni – felelte csendesen.

Végül úgy döntöttem: a pénz nagy részét közösen fogjuk felhasználni. Támogatjuk belőle a falut – lesz új játszótér és közösségi ház –, és mindkét gyerek kap annyit, hogy elindulhasson az életben. De nem többet annál.

Amikor ezt bejelentettem nekik, először döbbent csend lett. Aztán lassan mindketten bólintottak.
– Talán így lesz a legjobb – mondta Zsófi halkan.
Gergő csak annyit mondott: – Remélem, tényleg így lesz…

Most itt ülök a verandán egy pohár borral a kezemben, és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna szegénynek maradni? Vagy csak megtanulni együtt élni azzal, amit kaptunk? Ti mit tennétek a helyemben?