A Menyasszonyi Köszöntő, Ami Váratlanul Véget Vetett az Ünneplésnek

„Kedves vendégek, szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljöttetek megünnepelni ezt a különleges napot velünk,” kezdtem a köszöntőmet, miközben a poharamat magasba emeltem. A terem tele volt nevetéssel és boldog arcokkal. Mindenki izgatottan várta a folytatást, hiszen az esküvőnk, amit hónapok óta terveztünk, végre valóra vált. De ahogy folytattam a beszédemet, valami furcsa történt.

Erzsébet, a leendő anyósom, aki mindig is kissé távolságtartó volt velem szemben, hirtelen felállt az asztalnál. Az arca vörös volt a haragtól, és a szemei szinte szikráztak. „Ez nem lehet igaz!” kiáltotta el magát, és minden szem ránk szegeződött. „Ez az egész egy hazugság!” A terem elcsendesedett, és a levegő megfagyott körülöttünk.

„Erzsébet, kérlek…” próbálta nyugtatni őt Miklós, a vőlegényem, de Erzsébet nem hagyta magát leállítani.

„Nem fogom hagyni, hogy ez a nő tönkretegye a fiam életét!” mondta Erzsébet remegő hangon. A szavai élesek voltak, mint a kés, és minden egyes mondatával egyre mélyebbre vágott.

A vendégek döbbenten figyelték az eseményeket. Éreztem, hogy a könnyek lassan végigcsorognak az arcomon. Hogyan történhetett ez? Miért most? Miért itt?

Miklós odalépett hozzám, és próbálta megnyugtatni a helyzetet. „Anya, kérlek, ne most…” mondta halkan, de Erzsébet nem hallgatott rá.

„Miklós, nem látod? Ez a nő csak kihasznál téged!” folytatta Erzsébet. „Mindig is tudtam, hogy nem ő az igazi számodra.”

A szívem összeszorult. Mindig is éreztem Erzsébet ellenszenvét irántam, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nyíltan ki fogja mutatni.

A vendégek lassan kezdtek elszivárogni. A zene elhallgatott, és az ünneplés helyett csak csend maradt. Miklós kétségbeesetten próbálta menteni a helyzetet, de már késő volt.

„Mary,” mondta Miklós halkan, miközben a szemembe nézett. „Sajnálom…”

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán, és éreztem, hogy minden álmom szertefoszlik.

Az este hátralévő része homályosan telt el. A vendégek elmentek, és mi ketten maradtunk csak a csendes teremben. Miklós próbált beszélni velem, de nem tudtam rá nézni.

„Mary, kérlek…” kezdte újra.

„Miklós,” szakítottam félbe. „Ez nem csak rólad szól. Ez rólunk szól. És most úgy érzem, hogy mindent elvesztettem.”

Az éjszaka sötétje lassan körülölelt minket. Nem tudtam aludni. Az ágyban feküdtem ébren, és csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz most velünk.

Másnap reggel Miklós elment Erzsébethez beszélni. Én otthon maradtam, próbáltam összeszedni magam. De minden egyes percben csak arra tudtam gondolni, hogy miért történt ez velünk.

Amikor Miklós visszatért, láttam rajta, hogy fáradt és kimerült. „Beszéltem anyával,” mondta halkan.

„És?” kérdeztem reménykedve.

„Nem változott semmi,” válaszolta szomorúan.

A következő hetekben próbáltuk rendbe hozni a dolgokat. De Erzsébet árnyéka mindig ott lebegett felettünk. Minden találkozásunkkor éreztem a feszültséget Miklós és köztem.

Egy nap aztán Miklós leült velem beszélgetni. „Mary,” kezdte komolyan. „Szeretlek téged. De nem tudom tovább csinálni ezt így.”

A szavai fájtak, de tudtam, hogy igaza van. „Én is szeretlek,” mondtam halkan. „De talán jobb lenne mindkettőnknek egy kis idő külön.”

Aznap este elköltöztem a közös lakásunkból. Az érzés olyan volt, mintha egy részemet hagytam volna ott.

Azóta eltelt néhány hónap. Próbálom újraépíteni az életemet nélküle. Néha azon kapom magam, hogy azon gondolkodom: vajon valaha is képesek leszünk túllépni ezen a napon? Vajon valaha is újra boldogok lehetünk együtt? Vagy ez az esemény örökre megváltoztatta mindkettőnk életét?

Talán soha nem kapok választ ezekre a kérdésekre.