A milliomos és a csendes takarítónő – Egy budai villa titkai

– Miért nem tudsz végre megbízni valakiben, Gábor? – csattant fel anyám hangja a nappali ajtajából. A kristálycsillár fénye hidegen csillant meg a pohárban, amit a kezemben szorongattam. A villa csendje szinte fojtogató volt, csak anyám szavai visszhangoztak a márványfalakon.

– Mert mindenki csak a pénzemet akarja – feleltem halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg. – Mindenki.

Anyám sóhajtott, majd becsukta maga mögött az ajtót. Egyedül maradtam. A budai hegyek között álló házban mindenem megvolt: cégek, autók, műgyűjtemények, de belül üres voltam. Egy éve még menyasszonyom volt, de egy újságcikk mindent tönkretett. Egyetlen botlásom elég volt ahhoz, hogy az egész ország rajtam csámcsogjon. Azóta csak a rutin maradt: reggeli futás a Normafánál, tárgyalások, edzőterem, whisky este. És a csend.

A csendet csak egyvalaki törte meg: Zsófi. A takarítónőm. Alig 23 éves, vidékről jött fel Pestről, hogy munkát találjon. Az ügynökség küldte, mint annyi másik lányt korábban. De Zsófi más volt. Nem beszélt sokat, nem kérdezett semmit. Csak tette a dolgát: mosott, főzött, rendet rakott. Olyan halkan mozgott a házban, mintha ott sem lett volna.

Egyik este azonban valami megváltozott. Fáradtan ültem a kandalló előtt, pohárral a kezemben, amikor meghallottam egy halk dallamot. Zsófi dúdolt valamit a konyhában – egy régi magyar népdalt, amit még nagymamámtól hallottam gyerekkoromban. Valami összeszorult bennem. Aznap éjjel először aludtam nyugodtan hónapok óta.

Pár nappal később vacsorát adtam néhány üzleti partneremnek. Ott volt közöttük Laci is – az örökös gúnyolódó, aki mindenkit lenéz, akinek nincs legalább három autója és egy balatoni nyaralója.

– Vigyázz a kis takarítónőddel, Gábor! – mondta félig tréfásan, félig gonoszul. – Ezek a vidéki lányok ártatlannak tűnnek, de sose tudhatod…

Nevettem vele együtt, de belül megfagyott bennem valami. Tényleg ennyire nem bízhatok senkiben? Aznap este elhatároztam: próbára teszem Zsófit.

A nappaliban feküdtem le a kanapéra, mintha elaludtam volna. Zsófi bejött, összeszedte az üres poharakat. Egy pillanatra megállt mellettem. Azt hittem, most fog kiderülni minden – talán elvisz valamit vagy belenéz a telefonomba.

De nem ezt tette. Óvatosan rám terített egy puha plédet, igazgatta rajtam, mintha gyerek lennék. Aztán lehajolt hozzám és halkan suttogott:

– Olyan szomorúnak tűnik mostanában… Bárcsak újra mosolyogna.

A szemem csípte a könny. Próbáltam mozdulatlan maradni, de belül minden összetört bennem.

Másnap reggel Zsófi egy borítékot talált a konyhaasztalon. Benne egy kézzel írt levél:

„Zsófi,

Emlékeztettél arra, hogy létezik még igazi jóság ebben a világban. Hónapok óta csak üres szavakat és hamis mosolyokat láttam magam körül, de te csendben visszahoztad az életembe azt, amit már elveszettnek hittem.

Köszönöm neked.

Gábor”

A levél mellé egy vastag borítékot is tettem – annyi pénzzel, amiből Zsófi végre kifizetheti a családi adósságokat és új életet kezdhet.

Amikor megláttam őt aznap délután – könnyes szemmel állt az előszobában –, először éreztem azt hosszú idő után, hogy valami jó történt velem is.

– Nem fogadhatom el ezt… – suttogta Zsófi.

– Dehogynem – feleltem halkan. – Megérdemled.

Aznap este kiültem a teraszra és néztem a város fényeit. Először mosolyogtam őszintén hónapok óta.

Anyám később mellém ült.

– Látod? Néha elég egy apró gesztus is ahhoz, hogy minden megváltozzon – mondta csendesen.

Azóta is sokszor gondolok Zsófira és arra az éjszakára. Vajon tényleg ennyire nehéz bízni egymásban ebben az országban? Vagy csak mi magunk zárjuk el a szívünket?

Ti mit gondoltok? Meg lehet még találni az igazi jóságot ebben a világban?