A múlt árnyéka: Amikor újra találkoztam a szerelmemmel a Keleti pályaudvaron

– Te vagy az, Anna? – A hangja remegett, mintha minden szó fájna neki. Az esőcseppek végigfolytak a kabátján, a haja csapzottan tapadt a homlokára. A Keleti pályaudvar peronján álltam, a bőröndöm szíja a tenyerembe vágott, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.

Ott állt előttem Gábor. Az a Gábor, akit tizenhárom éve hagytam el, miután úgy éreztem, hogy már nem vagyok elég neki. Akkoriban azt hittem, ha elmegyek, majd jobb lesz mindkettőnknek. De azóta sem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá.

– Gábor… – csak ennyit tudtam kinyögni. A szívem vadul vert, a torkomban dobogott. Az arca megfáradt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Egy pillanatra visszarepültem az időben: láttam magunkat a régi albérletben Zuglóban, ahogy vasárnap reggelente együtt főztük a kávét, és arról álmodoztunk, hogy egyszer lesz egy saját lakásunk.

– Sajnálom… – suttogta. – Annyi mindent szerettem volna mondani neked akkor… de nem ment.

A vonat kerekei csikorgása visszarántott a jelenbe. Körülöttünk emberek siettek, bőröndök zörögtek, valaki hangosan nevetett. Mi ketten mégis mintha egy másik világban lettünk volna.

– Mi történt veled? – kérdeztem halkan.

Gábor lesütötte a szemét. – Elvesztettem mindent. A munkámat, anyámat… és téged is. Tudod, amikor elmentél, azt hittem, majd könnyebb lesz. De csak üresség maradt utánad.

Éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat. Eszembe jutottak azok az esték, amikor órákig vártam rá, hogy hazajöjjön a munkából. Mindig azt mondta: „Majd holnap több időm lesz rád.” De a holnap sosem jött el.

– Én sem voltam jobb – vallottam be. – Mindig azt hittem, ha még szebbé válok, ha többet mosolygok, ha jobban főzök… akkor majd jobban fogsz szeretni. De sosem éreztem magam elégnek.

Gábor közelebb lépett. – Anna, te mindig is elég voltál. Csak én voltam gyenge. Féltem attól, hogy elveszítelek, ezért inkább eltávolodtam.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy régi dal refrénje. Hányszor hallottam már ezt másoktól? Hányszor mondtam magamnak: „Majd egyszer jobb lesz”? De sosem lett.

A peronon egy idős néni megállt mellettünk. – Jól vannak? – kérdezte aggódva.

– Igen, köszönjük – feleltem gyorsan, és próbáltam elrejteni az arcomon végiggördülő könnycseppet.

Gábor zsebéből előhúzott egy gyűrött fényképet. Rajta mi ketten voltunk, egy balatoni nyaraláson, még fiatalon és gondtalanul. – Ezt mindig magamnál hordtam – mondta halkan.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem a képet, és arra gondoltam: vajon hányan hordozzák magukban a múltjuk darabjait? Hányan próbálnak új életet kezdeni úgy, hogy közben sosem tudnak igazán elszakadni attól, ami egyszer boldoggá tette őket?

– Miért most jöttél vissza? – kérdeztem végül.

– Mert most mertem csak igazán szembenézni önmagammal – felelte. – És mert tudnom kellett: van-e még esélyünk.

A szívem összeszorult. Eszembe jutott anyám szavai: „Az életben néha vissza kell nézni ahhoz, hogy tovább tudj lépni.” De vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy csak újra feltépjük a régi sebeket?

A peronon hirtelen csend lett. A vonat indulásra készült. Gábor rám nézett, és én láttam benne azt a fiút, akit valaha szerettem – és azt a férfit is, akivé az évek alatt vált.

– Anna… ha most nemet mondasz, megértem. De ha van benned egy kis remény…

Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, miközben az emberek körülöttünk tovább siettek a saját életük felé.

Most itt ülök otthon, és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk újrakezdeni? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy elveszett szerelemnek? Vagy jobb hagyni mindent a múltban?