A múlt árnyéka: Egy látogatás Dragicánál, a falusi házban

– Miért pont most jössz? – kérdezi Dragica, miközben az ajtóban áll, és a kezében tartja a konyharuhát. A hangja nem ellenséges, inkább fáradt, mintha már előre tudná, hogy ez a nap sem lesz könnyű.

A bőröndöm nehéz, de a lelkem még nehezebb. A férjem, Gábor, csak annyit mondott indulás előtt: „Próbálj meg kedves lenni anyámmal.” Mintha ez ilyen egyszerű lenne. A múltunk tele van kimondatlan szavakkal, félreértésekkel, és egyetlen nyár sem múlt el anélkül, hogy ne lett volna valami vita.

Belépek a házba. Az illat – friss kenyér, régi bútorok, egy csipetnyi levendula – azonnal visszarepít a múltba. Dragica már az asztalnál ül, előttünk gőzölgő húsleves. – Ülj le, Eszter – mondja halkan. – Fáradtnak tűnsz.

Leülök. A leves kanalazása közben próbálok nem gondolni arra, hogy tavaly ilyenkor még kiabáltunk egymással. Akkor is Gábor volt a téma: „Nem vigyázol rá eléggé”, „Túl sokat dolgozik miattad”, „Régen más volt.”

Most csend van. Csak az óra ketyegése hallatszik.

– Hogy van Gábor? – kérdezi végül Dragica.

– Jól van. Sokat dolgozik. – Próbálom elrejteni a hangomban a fáradtságot és a dühöt is. Mert tudom, hogy Gábor nem csak miattam dolgozik sokat. De ezt Dragica sosem fogja elhinni.

– Tudod, Eszter, én csak jót akarok nektek – mondja hirtelen. – De néha úgy érzem, mintha idegen lennék ebben a családban.

Ez a mondat úgy vág belém, mint egy kés. Hányszor éreztem ugyanezt én is? Hányszor gondoltam arra, hogy sosem leszek elég jó neki?

– Nekem is nehéz volt idejönni – mondom halkan. – Mindig azt érzem, hogy nem felelek meg az elvárásaidnak.

Dragica leteszi a kanalat. A szeme sarkában könny csillan.

– Amióta meghalt az uram… – kezdi, de elakad a hangja. – Azóta minden más. Gábor is megváltozott. Te is. Én is.

A csend most már nyomasztóbb, mint valaha. Kint kutya ugat, valahol messze traktor zúg.

– Emlékszem arra a napra, amikor először jöttél ide – mondja Dragica. – Olyan fiatal voltál, olyan vidám… Most meg csak árnyék vagy önmagadnak.

Nem tudom eldönteni, hogy ez vád vagy sajnálat.

– Az élet nem lett könnyebb – felelem. – De próbálok helytállni.

– Tudod, Eszter… – Dragica hangja megremeg. – Én mindig attól féltem, hogy elveszítem Gábort. Először az apját vesztettem el… aztán attól féltem, hogy te is elveszed tőlem.

Most már sír. És én is érzem, hogy valami fojtogatja a torkomat.

– Nem akarom elvenni tőled – mondom halkan. – Csak szeretném, ha elfogadnál.

Sokáig ülünk így egymással szemben, két nő, akiket ugyanaz az ember köt össze és választ el egyszerre.

Aztán Dragica feláll, és odajön hozzám. Megfogja a kezemet.

– Bocsáss meg nekem… ha tudsz. Nem voltam mindig igazságos veled.

A könnyeim végigfolynak az arcomon. Nem tudom, mit mondjak. Csak bólintok.

Később együtt mosogatunk. A mozdulatok mindennapiak, de most valahogy mégis jelentőségteljesek. Dragica mesélni kezd Gábor gyerekkoráról: hogyan tanította biciklizni, hogyan sírt az első nap az óvodában. Érzem, ahogy lassan oldódik bennem a feszültség.

Este együtt ülünk ki a verandára. A nap már lement, csak a tücskök ciripelnek.

– Tudod, Eszter – mondja Dragica –, talán sosem leszünk igazi barátnők… de talán lehetünk szövetségesek.

Elmosolyodom.

– Az már több mint amit reméltem.

A falusi éjszaka csendje körülölel minket. Nem oldódott meg minden varázsütésre, de valami elkezdődött: egy újfajta bizalom, egy új esély.

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol annyi minden összetört? Talán most először érzem úgy: igen.