A múlt árnyéka: Történetem Zoltánnal és Olíviával

– Miért nem tudsz végre elengedni? – kiáltottam Zoltánra, miközben a konyhaasztalra csaptam a kezem. A porcelán bögre megremegett, a teám kilöttyent, de nem érdekelt. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt. Olívia, a kislánya – most már a mi lányunk –, az ajtóban állt, nagy szemekkel nézett rám.

Nem így képzeltem el az újrakezdést. Amikor Zoltánnal megismerkedtem a Margitszigeten, azt hittem, végre megtaláltam azt a férfit, aki mellett biztonságban érezhetem magam. Akkor még csak egyedül voltam, magányosan, a múltam árnyékával: anyám alkoholizmusa, apám hirtelen halála, és az a rengeteg kimondatlan szó, amit sosem tudtam elmondani nekik. Zoltán mosolya, kedvessége, türelme mindent felülírt. Vagy legalábbis ezt hittem.

Az első hónapok csodálatosak voltak. Séták a Duna-parton, hosszú beszélgetések éjszakába nyúlóan, közös főzések. Aztán megjelent Olívia – Zoltán előző házasságából született kislánya. Az első találkozásunkkor Olívia csak hallgatott, a haját tekergette az ujjai között. Próbáltam kedves lenni hozzá, de minden próbálkozásom falakba ütközött.

– Nem vagy az anyukám – mondta egyszer halkan, miközben együtt próbáltunk palacsintát sütni.

– Tudom – válaszoltam neki őszintén –, de szeretném, ha barátok lehetnénk.

Azt hittem, idővel minden könnyebb lesz. De nem lett. Zoltán egyre többet dolgozott, későn járt haza. Én pedig egyedül maradtam Olíviával és a saját bizonytalanságaimmal. A múltam újra és újra visszaköszönt: anyám hangja a fejemben, ahogy kiabál velem; apám hiánya, amit sosem tudtam feldolgozni.

Egy este Olívia sírva jött be a szobámba.

– Apu azt mondta, hogy mostantól veled kell lennem, de én nem akarok! – zokogta.

Leültem mellé az ágyra. Meg akartam ölelni, de elhúzódott.

– Tudod, nekem sem könnyű – mondtam halkan. – Néha én is félek.

Nem válaszolt. Csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel.

Zoltánnal egyre többet veszekedtünk. Ő azt mondta, nem értem meg Olíviát. Én azt éreztem, hogy ő nem érti meg engem. Egy este már annyira elfajult a vita, hogy Zoltán becsapta maga mögött az ajtót és elment otthonról.

Ott maradtam egyedül Olíviával. A csend szinte fájt. Leültem a kanapéra és sírtam. Ekkor Olívia odajött hozzám és leült mellém.

– Te is sírsz? – kérdezte meglepetten.

– Igen – suttogtam.

– Miért?

– Mert néha nagyon nehéz szeretni valakit úgy, hogy közben félek attól, hogy elveszítem.

Olívia sokáig hallgatott, majd halkan megszólalt:

– Nekem is hiányzik az anyukám.

Akkor először éreztem úgy, hogy talán mégis van remény. Megfogtam a kezét és hagyta.

A következő hetekben próbáltam közelebb kerülni hozzá. Együtt sütöttünk mézeskalácsot karácsonyra, rajzoltunk, sétáltunk a Városligetben. Néha még mindig visszahúzódott, de már nem volt olyan ellenséges.

Zoltán is változott. Egy este leült mellém és halkan megszólalt:

– Sajnálom, hogy nem voltam melletted. Félek attól, hogy elveszítelek titeket.

– Én is félek – mondtam neki –, de talán együtt könnyebb lesz.

A múlt árnyai azonban nem tűntek el teljesen. Anyám egyszer felhívott részegen és mindent a fejemhez vágott: hogy sosem leszek jó anya, hogy tönkreteszem Zoltánt és Olíviát is.

Aznap este sokáig ültem a fürdőszobában és néztem magam a tükörben. Vajon tényleg igazuk van? Vajon képes vagyok szeretni úgy, hogy közben ne bántsak másokat?

Egyik nap Olívia rajzot hozott nekem: hárman voltunk rajta kézen fogva.

– Ez mi? – kérdeztem tőle meghatottan.

– Ez mi vagyunk – mondta mosolyogva –, mert most már én is szeretlek téged.

A könnyeim potyogtak. Megöleltem őt és akkor először éreztem igazán: talán mégis képes vagyok rá.

Azóta is vannak nehéz napok. Vannak veszekedések, félreértések és fájdalmas emlékek. De már tudom: nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy szeressenek és szerethessek.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e úgy újra szeretni valakit – akár egy gyereket, akár egy férfit –, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Ti mit gondoltok erről?