A nagymama házát örököltem – Egy családi örökség ára

– Most már a tiéd, Zsófi. A nagymama háza. És vele minden, ami jár – mondta anyám a telefonban, hangjában egyszerre volt fáradtság és valami kimondatlan elvárás. A konyhaasztalnál ültem, a kávém kihűlt, a szívem pedig úgy szorult össze, mintha egy láthatatlan kéz markolná.

Nem tudtam megszólalni. Csak bámultam a régi csempét, amin gyerekkoromban annyit játszottam, hogy kitalálom, melyik folt mire hasonlít. Most viszont minden folt csak egy újabb gondot jelentett: penész, repedés, javítás. A nagymama háza – az a régi, vályogból épült kis otthon a Duna-parti faluban – most már az én felelősségem lett.

– Zsófi, hallasz? – Anyám hangja visszarántott a valóságba.
– Igen… csak… nem tudom, hogy fogom ezt megoldani – suttogtam.
– Meg kell oldanod. Nincs más, aki vigyázna rá. A családunk mindig is büszke volt erre a házra. Nem hagyhatod veszni.

Letettem a telefont, és hirtelen rám szakadt minden: a munkahelyi stressz, a fővárosi albérlet nyomasztó bérleti díja, a párkapcsolatom repedező falai, és most még ez is. A nagymama háza. Az örökség.

A következő hétvégén leutaztam. A falu csendje szinte bántotta a fülemet, annyira szokatlan volt a pesti zaj után. A ház előtt állva egyszerre éreztem nosztalgiát és félelmet. A kertben még ott voltak a nagymama rózsái, de már rég nem gondozta őket senki. A kapu nyikorgott, ahogy beléptem.

A nappaliban még ott voltak a régi bútorok, az öreg zongora, amin gyerekként játszottam. Az ablakpárkányon poros fényképek: anyám gyerekként, nagypapa katonai egyenruhában, én az első iskolatáskámmal. Minden tárgy egy-egy emlék – de most mindegyik teher is lett.

Az első este alig aludtam. A tető beázott, a kazán nem működött rendesen. Másnap reggel már ott toporgott a szomszéd, Marika néni.
– Jaj, Zsófikám, hát tényleg te jöttél vissza? – kérdezte csillogó szemmel.
– Igen… próbálok rendet rakni.
– Jó lesz az! A nagymama is mindig azt mondta, te vagy az egyetlen, aki igazán szerette ezt a házat.

De vajon tényleg szerettem? Vagy csak a gyerekkori emlékek miatt kötődtem hozzá? Most úgy éreztem, inkább egy börtön ez az egész.

A család persze rögtön véleményt formált. Az unokatestvérem, Gábor rögtön írt egy üzenetet:
„Remélem nem akarod eladni! Ez a ház a családé!”
A húgom, Anna pedig csak annyit mondott:
– Neked úgyis több időd van rá… én nem tudok lejárni vidékre.

Senki sem kérdezte meg, hogy én mit szeretnék. Hogy nekem mit jelent ez az egész. Csak azt várták el tőlem, hogy mindent megoldjak – mintha ez lenne a kötelességem.

Közben Budapesten is minden kezdett szétesni. A munkahelyemen új főnök jött, aki minden nap túlóráztatott. A barátom, András egyre türelmetlenebb lett:
– Nem értem, miért kell neked minden hétvégén leutazni! Mi lesz velünk?
– Próbálok megfelelni mindenkinek…
– És magadnak mikor fogsz?

Ez a kérdés napokig visszhangzott bennem. Magamnak mikor fogok megfelelni?

A házban minden nap újabb problémák jöttek elő: csőtörés a fürdőben, penész a falon, az udvaron gaz nőtt derékig. Egyik este sírva ültem le a régi zongorához. Eljátszottam azt a dalt, amit mindig a nagymama kért tőlem: „Tavaszi szél vizet áraszt”. A hangok elmosódtak a könnyeimtől.

Anyám hívott újra:
– Hogy haladsz?
– Nehezen…
– Tudom, hogy nehéz. De ezt neked kell megoldanod.

Aztán egy nap bejött hozzám Marika néni egy tál meleg levessel.
– Tudod, Zsófikám – mondta halkan –, nem csak neked nehéz ez az egész. Mi mind elvesztettük valakit ebben az utcában. De ha csak tehernek látod ezt a házat, sosem lesz belőle otthon.

Ekkor értettem meg: nem csak arról van szó, hogy felújítom vagy eladom ezt a házat. Hanem arról is, hogy mit jelent nekem az örökség – és hogy mennyit vagyok hajlandó feláldozni érte.

Az utolsó csepp az volt, amikor András végleg elköltözött tőlem.
– Válassz! Vagy én, vagy ez az egész vidéki cirkusz!
Nem tudtam választani. Csak álltam ott némán.

Most itt ülök a nagymama régi karosszékében. Körülöttem dobozokban emlékek: levelek, fényképek, egy régi kendő illata. Nem tudom még mindig eldönteni: maradjak-e itt és próbáljam újraépíteni ezt az életet – vagy adjam fel mindent és kezdjek új fejezetet máshol?

Vajon tényleg ennyit ér egy örökség? Megéri feláldozni érte mindent? Vagy csak azt hisszük, hogy tartozunk valamivel azoknak, akik már nincsenek velünk? Ti mit tennétek a helyemben?