A nemkívánatos vendég az asztalnál – Egy családi vacsora titkai

– Miért kellett őt is meghívni? – kérdeztem magamban, miközben a villámat idegesen forgattam a tányéromon. Az asztalnál ültem Gáboréknál, a bátyámnál, akit mindig is példaképemnek tartottam. A vacsora illata keveredett a feszültséggel, ami a levegőben vibrált. Anyu gulyást főzött, ahogy minden vasárnap, de most valami más volt. Ott ült velünk László, Gábor régi barátja, akit sosem kedveltem igazán.

László ötvenes évei közepén járhatott, kopott farmerben és egy régi pulóverben jelent meg. Amint belépett, csak odavetett egy „Jó estét!”-et, és lehuppant az asztalhoz. Nem mosta meg a kezét, pedig anyu mindig mondta: „Az asztalhoz csak tiszta kézzel ülünk!” Gábor próbált oldani a hangulaton.

– Laci, kérsz egy kis pálinkát? – kérdezte mosolyogva.

– Hozhatod is! – felelte László, miközben már a kenyérhez nyúlt.

Éreztem, ahogy az arcom égni kezd. Anyu rám pillantott, mintha azt mondaná: „Ne szólj semmit!” De nem bírtam magamban tartani.

– László, nem akarsz kezet mosni? – kérdeztem halkan.

– Minek? Nem vagyok koszos! – vágta rá nevetve.

A csend szinte tapintható volt. Gábor zavartan köhintett, apu pedig csak a tányérját nézte. A vacsora folytatódott, de már semmi sem volt olyan, mint előtte. László hangosan evett, közben minden második falatnál beszélt – tele szájjal.

– Tudjátok, én mindig is azt mondtam, hogy ezek a mai fiatalok túl érzékenyek – kezdte László. – Régen nem volt ekkora felhajtás a higiénia körül!

Gábor nevetett, de láttam rajta, hogy ő is feszeng. Anyu próbált témát váltani.

– Laci, mesélj, mi újság a munkahelyeden?

– Kirúgtak – mondta vállat vonva. – De nem érdekel. Úgyis mindenki csak kihasználja az embert.

Apu ekkor megszólalt:

– Azért nem ártana dolgozni valamit…

László felhorkant.

– Ugyan már! Dolgoztam én eleget! Most inkább élvezem az életet.

A beszélgetés egyre kínosabb lett. László minden témában megmondta a magáét: politizált, panaszkodott az egészségügyre, és még anyu főztjét is kritizálta.

– Ez a gulyás túl sós – jegyezte meg.

Anyu arca elkomorult. Gábor próbált viccelődni:

– Anyu mindig így főzi, mi már megszoktuk!

De László nem hagyta abba.

– Régen az én anyám sokkal jobban főzött. Ezek a mai asszonyok már nem tudnak semmit…

Éreztem, ahogy bennem forr a düh. Hogy lehet valaki ennyire tiszteletlen? Miért engedi meg Gábor ezt neki? Ekkor már nem bírtam tovább.

– Szerintem elég volt! – szóltam rá hangosabban, mint szerettem volna. – Ez itt egy családi vacsora. Ha nem tudsz tisztelettel beszélni anyuval vagy velünk, akkor inkább menj haza!

Mindenki rám nézett. Gábor szeme villámokat szórt.

– Ne beszélj így a vendégemmel! – szólt rám élesen.

– De hát… – kezdtem volna magyarázni.

– Elég! – vágott közbe Gábor. – Mindig mindent túlreagálsz!

László felállt.

– Nem kell engem itt senkinek sem! – mondta sértődötten. – Köszönöm a vacsorát!

Kiviharzott az ajtón. A csend nyomasztó volt. Anyu könnyeivel küszködött, apu csak sóhajtott.

– Miért kellett ezt? – kérdezte Gábor dühösen. – Nem tudsz egyszerűen elfogadni valakit olyannak, amilyen?

– Nem arról van szó! – válaszoltam remegő hangon. – De van egy határ…

Az este hátralévő része kínos hallgatásban telt. Amikor hazafelé indultam, anyu utánam jött a folyosóra.

– Tudom, hogy igazad volt – suttogta halkan. – De néha jobb hallgatni…

Otthon sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon én vagyok túl érzékeny? Vagy tényleg vannak olyan helyzetek, amikor ki kell állni magunkért és a családunkért?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol húzzuk meg a határt vendég és család között?