A nő, aki a szeretői életet választotta – Egy magyar asszony vallomása
– Te tényleg azt hiszed, hogy ez így rendben van? – csattant fel anyám a konyhaasztalnál, miközben a kávéját kavargatta. A kanál idegesen csilingelt a bögrében, én pedig csak álltam ott, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami rosszaságon. – Hogy gondolod, hogy elhagyod a férjedet egy nős férfiért? Hogy fogsz ezek után a tükörbe nézni?
Nem tudtam válaszolni. A szavak összegubancolódtak bennem, mint a régi fonalak a varródobozban. Csak néztem anyám arcát – azt az arcot, amelyen annyi év fájdalma és csalódása ült már ki. Tudtam, hogy most nem csak rólam beszél. Saját fiatalkorát is siratja, amikor ő is választás elé került, de sosem volt bátorsága kilépni abból a házasságból, amelyben sosem volt igazán boldog.
– Anya, én… én nem tudok másképp élni – suttogtam végül. – Szeretem Ádámot. Nem tudok nélküle létezni.
Anyám csak legyintett.
– Szeretni? Az nem elég! Majd meglátod, milyen lesz, amikor egyedül maradsz. Amikor mindenki hátat fordít neked. A családod, a barátaid… Mert hidd el, senki sem fogja ezt megbocsátani.
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. De már eldöntöttem: nem akarok úgy élni, mint ő. Nem akarok minden reggel úgy ébredni, hogy gyűlölöm azt az embert, aki mellett fekszem.
A férjem, Gábor jó ember volt. Dolgozott, hazahozta a fizetését, sosem bántott. De sosem nézett rám úgy, ahogy Ádám nézett. Soha nem éreztem magam nőnek mellette – csak háziasszonynak, anyának, valakinek, aki elvégzi a dolgát. Az évek alatt minden szenvedély kihunyt köztünk. Együtt éltünk, de külön világban.
Ádám viszont… Ádám mellett újra éltem. Ő volt az egyetlen férfi, aki miatt képes voltam mindent kockára tenni. Pedig tudtam: ő sosem lesz igazán az enyém. Felesége van, két gyereke – egy panelban laknak Újpesten. Minden vasárnap együtt ebédelnek az anyósánál. Én pedig csak hétfő esténként kapok tőle egy órát a kis albérletemben Zuglóban.
Mégis: abban az egy órában több élet volt, mint az egész házasságomban.
A családom persze mindent megtett, hogy visszatartsanak. A nővérem napokig nem szólt hozzám. Az apám csak annyit mondott: „Az ilyen nőket régen kiközösítették a faluban.” A barátnőim közül is sokan elfordultak tőlem – mintha attól félnének, hogy az én bűnöm rájuk is átragad.
De én mentem előre. Elköltöztem Gábortól egy szürke novemberi napon. A kisfiamat, Marcellt magammal vittem – ő akkor még csak hatéves volt. Gábor nem harcolt érte; talán örült is, hogy megszabadult tőlem.
Az első hónapok pokoliak voltak. Egyedülálló anyaként próbáltam helytállni egy albérletben, miközben mindenki ítélkezett felettem. Ádám néha jött – titokban, mindig sietve –, de sosem maradt reggelig. Mindig visszament hozzájuk.
Egy este Marcell sírva fakadt:
– Anya, miért nem lakunk már apával? Miért jön ide néha Ádám bácsi?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem és sírtam vele együtt.
A munkahelyemen is megérezték a változást. A kolléganőim összesúgtak mögöttem a tanáriban:
– Hallottad? Zsuzsa már nem lakik együtt a férjével… Állítólag valami nős pasival kezdett…
A főnököm is behívatott:
– Zsuzsa, remélem, a magánéleted nem fogja befolyásolni a munkádat. Tudod, milyen pletykás ez az iskola…
Minden nap harcolnom kellett önmagamért.
Ádám közben egyre többet ígért: „Csak még egy kis idő… Amint a gyerekek nagyobbak lesznek… Amint letelik a hitel…” De teltek az évek, és semmi sem változott.
Egy idő után rájöttem: lehet, hogy örökre szerető maradok.
A családom lassan beletörődött a döntésembe – vagy inkább elfáradtak abban, hogy harcoljanak ellenem. Anyám néha meglátogatott; ilyenkor mindig hozott egy kis süteményt Marcellnek és nekem is odavetett egy-egy megjegyzést:
– Látom, még mindig egyedül vagy…
De már nem fájt annyira.
A legnehezebb mégis az volt, amikor Ádám felesége megtudta az igazat. Egy este felhívott telefonon:
– Maga tényleg azt hiszi, hogy boldog lehet így? Hogy elveheti tőlem a férjemet? Gondolt már arra, mit éreznek majd az én gyerekeim?
Nem tudtam mit mondani neki sem. Csak hallgattam a vonal túlsó végén.
Ádám végül elköltözött otthonról – de nem hozzám. Egyedül bérelt lakást Angyalföldön. A gyerekei haragudtak rá; a felesége gyűlölte; én pedig ott ültem esténként a kanapén és vártam rá.
Sokszor megkérdeztem magamtól: megérte-e mindez?
Egyik este Marcell odabújt hozzám:
– Anya, te boldog vagy?
Először akartam hazudni neki – de végül csak bólintottam.
– Igen, kisfiam. Mert most végre önmagam lehetek.
Ádám lassan visszakapta a gyerekeit – hétvégenként találkoztak vele; néha együtt mentünk kirándulni a Normafára vagy lementünk Balatonra egy-egy napra. Már nem titkolóztunk annyit – de sosem lettünk igazi család.
A szüleim öregedtek; anyám beteg lett. Az utolsó hónapjaiban gyakran ültünk együtt csendben a konyhában.
– Tudod – mondta egyszer halkan –, lehet, hogy igazad volt. Lehet, hogy nekem is ki kellett volna lépnem abból a házasságból… De akkoriban ez elképzelhetetlen volt.
Megfogtam a kezét.
– Anya… én sem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem. De legalább próbáltam élni.
Most itt ülök negyvenkét évesen egy budapesti panelban; Marcell már gimnazista; Ádám néha itt alszik nálunk – de sosem költözött be igazán. A múltam mindig velem marad: az ítélkező tekintetek; az elvesztett barátok; az anyám könnyei; Gábor csendes haragja.
De amikor reggelente felkelek és látom Marcell mosolyát vagy érzem Ádám ölelését – tudom: nem tudtam volna másképp élni.
Vajon lehet-e boldog az ember úgy is, ha másokat megbánt? Megéri-e önmagunkat választani akkor is, ha mindenki más elítél érte? Ti mit tennétek a helyemben?