A novemberi kabát titka – Egy házasság határán
– Miért vagy ilyen csendben, Zsófi? – kérdezte anyám a telefonban, de csak a mosógép zúgását hallottam magam körül, mintha az egész lakásban visszhangozna. Nem tudtam válaszolni. A kezem még mindig remegett, ahogy a vizes, összegyűrt papírt szorongattam. Egy hotel reggeli számlája. Két főre. November elsejei dátummal.
Nem tudom, mikor kezdtem el gyanakodni Gáborra. Talán amikor egyre később ért haza, vagy amikor már nem kérdezte meg, hogy milyen napom volt. De sosem gondoltam volna, hogy tényleg megtörténhet velünk az, amitől mindenki retteg: hogy egyszer majd egy idegen nő illata marad a férjem kabátján.
Aznap este, amikor Gábor hazaért, már nem tudtam úgy nézni rá, mint korábban. A vacsora közben csak bámultam a tányéromat, és próbáltam elnyomni a sírást. A gyerekek a szobájukban játszottak, mi pedig ketten maradtunk a konyhában.
– Valami baj van? – kérdezte Gábor, miközben a villájával babrált.
– Te… hol voltál november elsején reggel? – kérdeztem halkan.
Gábor megdermedt. Egy pillanatig csak nézett rám, aztán elfordította a fejét.
– Dolgoznom kellett. Tudod, hogy sok a munka mostanában.
– És ki volt veled? – tettem hozzá, és elővettem a zsebemből a gyűrött számlát.
A csend olyan sűrű lett közöttünk, hogy szinte tapintani lehetett. Gábor arca elfehéredett. Nem mondott semmit. Csak ült ott, mint akit leforráztak.
– Zsófi… ez nem az, aminek látszik – kezdte végül, de már nem hittem neki. Aznap este külön szobában aludtunk.
Másnap reggel korábban keltem, mint szoktam. A gyerekek még aludtak. A konyhában ültem egy bögre kávéval, és próbáltam összerakni az elmúlt hónapok történéseit. Vajon mikor veszítettük el egymást? Mikor lett fontosabb egy idegen nő társasága, mint az otthonunk melege?
Anyám később átjött segíteni a gyerekekkel. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Zsófikám, beszélj velem! – kérlelt.
– Anyu… azt hiszem, Gábor megcsalt – suttogtam.
Anyám arca megkeményedett. – Biztos vagy benne?
– Egy hotelreggeli számlát találtam a kabátjában. Két főre szólt.
Anyám sóhajtott. – Tudod, az apád is… voltak nehéz időszakaink. De mindig beszéltünk róla. Ne hagyd, hogy elhallgassátok egymás mellett az életet!
Ezek után napokig csak kerülgettük egymást Gáborral. Ő próbált közeledni, én pedig minden érintésétől összerezzentem. Egy este végül leült mellém a kanapéra.
– Zsófi, kérlek… hallgass meg! Nem akartam bántani téged. Nem tudom, mi történt velem. Olyan üresnek éreztem magam… A munkahelyen mindenki csak hajtja az embert, itthon pedig mintha már nem is lennék fontos neked…
– Nem vagy fontos? – kiáltottam fel. – Én tartom össze ezt az egész családot! Én mosok rád, főzök rád, nevelem a gyerekeidet! Mégis kihez menjek oda esténként sírni?
Gábor lehajtotta a fejét. – Sajnálom… Nem tudom visszacsinálni.
Napokig őrlődtem magamban. Elmondjam-e mindent a gyerekeknek? Elköltözzek-e? Vagy próbáljam megmenteni azt, ami még menthető? A barátnőim mind mást tanácsoltak: egyikük szerint azonnal rúgjam ki Gábort, másikuk szerint adjak neki még egy esélyt.
Egyik este aztán leültem Gáborral beszélgetni. Hosszú órákig beszéltünk arról, mi hiányzik mindkettőnknek ebből a házasságból. Először sírtunk mindketten. Aztán nevettünk is – mert rájöttünk: valahol útközben mindketten elveszítettük önmagunkat is.
Nem mondom, hogy minden rendbe jött egy csapásra. De elkezdtünk újra beszélgetni egymással. Elmentünk párterápiára is – amihez először nagyon nem volt kedvem –, de ott legalább kimondhattuk azt is, amit itthon sosem mertünk volna.
A legnehezebb mégis az volt, hogy újra bízzak benne. Minden alkalommal, amikor később ért haza vagy furcsán viselkedett, összeszorult a gyomrom. De lassan-lassan újra megtanultam hinni neki – és magamban is hinni.
Most itt ülök a konyhaasztalnál egy újabb novemberi estén. Gábor már alszik, a gyerekek is csendben vannak. Néha még mindig eszembe jut az a gyűrött papírdarab – de már nem fáj annyira.
Vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Vagy csak hazudunk magunknak egy szebb jövőt?