A nővérem esküvője mindent felforgatott: amikor a nagymama beköltözött hozzánk, már semmi sem volt a régi

– Miért kell mindig nekem levinni a szemetet? – csattantam fel egy szombat reggel, miközben a konyhában álltam, és a kávémat próbáltam meginni. Anyám a mosogató fölött sóhajtott, de nem szólt semmit. A nagymama a sarokban ült, fejkendőben, és olyan tekintettel nézett rám, mintha legalábbis elárultam volna a családot.

– Régen bezzeg nem volt ekkora szája a fiataloknak – dünnyögte halkan, de pont elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.

A nővérem, Dóra, épp aznap reggel jelentette be, hogy végleg elköltözik Gáborhoz, az új férjéhez. Az esküvőjük két hete volt, és még mindig ott visszhangzott bennem az a nap: a boldogság, a nevetés, a pezsgő, ahogy anyám sírt örömében. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó nap, amikor minden rendben van.

Aztán Dóra elment, és anyám egy hét múlva közölte: – A nagymama nem maradhat egyedül. Hozzánk költözik.

Nem kérdezte meg, mit gondolok. Csak közölte. És én – mint mindig – csak bólintottam. Hiszen jó unoka vagyok. Vagy legalábbis annak kellene lennem.

Az első napokban mindenki igyekezett kedves lenni. A nagymama hozott lekvárt, mesélt régi történeteket, anyám főzött rá külön levest. De aztán lassan minden megváltozott. A nagymama panaszkodni kezdett: hideg van, meleg van, túl hangos a tévé, túl halk a rádió. Minden reggel ugyanazt a kérdést tette fel:

– Mikor jön már haza Dóra? Neki mindig volt ideje rám.

Én pedig próbáltam megfelelni. Elvittem orvoshoz, bevásároltam neki, segítettem felmenni a lépcsőn. De bármit tettem, sosem volt elég.

Egy este, amikor későn értem haza a munkából – egy könyvelőirodában dolgozom Zuglóban –, anyám az ajtóban várt.

– Hol voltál ilyen sokáig? A nagymama egész nap rád várt.

– Dolgoztam – feleltem fáradtan.

– Tudod, hogy most már nem vagyunk ketten. Segítened kell.

A hangjában ott volt a fáradtság és a szemrehányás is. Éreztem, ahogy összeszorul a torkom.

A nagymama ekkor jelent meg mögötte.

– Régen az én időmben nem panaszkodtak ennyit a fiatalok. Mindenki tette a dolgát.

– Mama, én is teszem! – csúszott ki belőlem dühösen.

Anyám rám nézett, mintha pofont adtam volna neki.

Aznap este bezárkóztam a szobámba. Hallottam, ahogy anyám és nagymama halkan beszélgetnek a konyhában. Néha elcsíptem egy-egy szót: „hálátlan”, „önző”, „bezzeg Dóra”.

Másnap reggel Dóra felhívott.

– Hogy vagytok?

– Jól – hazudtam automatikusan.

– Biztos? Anyu azt mondta, sokat veszekedtek mostanában.

Elhallgattam. Nem akartam ráterhelni az új életére a mi gondjainkat.

– Csak fáradt vagyok – mondtam végül.

Dóra sóhajtott.

– Tudom, hogy nehéz. De nekem is kellett lépnem. Nem maradhattam örökké otthon.

– Persze – mondtam halkan. – De most minden rám maradt.

– Próbálj beszélni anyuval. Vagy… keress magadnak is valami örömöt ebben az egészben.

Nevetnem kellett volna ezen az utolsó mondaton, de inkább sírni támadt kedvem.

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. A nagymama egyre többet panaszkodott, anyám egyre ingerültebb lett velem. Egy este összevesztünk:

– Nem bírom tovább! – kiabáltam anyámnak. – Mindig csak adok, de sosem elég!

– Ő a nagymamád! – csattant vissza anyám. – Nélküle mi sem lennénk itt!

– De én sem vagyok már gyerek! Nekem is van életem!

A nagymama ekkor jelent meg az ajtóban könnyes szemmel.

– Ha terhet jelentek nektek, inkább visszamegyek vidékre…

Anyám odarohant hozzá.

– Nem erről van szó! Csak… mindannyian fáradtak vagyunk.

Éjszaka alig aludtam. Folyton azon gondolkodtam: lehet-e egyszerre jó unoka és önmagam is? Meddig kell feladnom magam másokért?

Egyik este leültem a nagymama mellé.

– Mama… tudom, hogy nehéz neked is. De nekem is az. Próbáljunk meg valahogy együtt élni úgy, hogy mindenkinek jobb legyen.

A nagymama rám nézett hosszasan.

– Én csak azt szeretném érezni, hogy fontos vagyok még valakinek.

Ekkor értettem meg igazán: nem csak nekem fáj ez az egész helyzet. Mindannyian szenvedünk benne valahol.

Azóta próbálok többet beszélgetni vele – néha sikerül is nevetni együtt –, de még mindig gyakran érzem magam elveszettnek ebben az új családi rendben.

Vajon lehet úgy jó unoka az ember, hogy közben nem veszíti el önmagát? Ti mit tennétek a helyemben?