A nyár, ami összetörte a szívemet: Egy nagymama vallomása áldozatról, családról és csendről
– Mama, nem tudnád egy kicsit halkabban csinálni azt a levest? – szólt rám Anikó, miközben a konyhában kavargattam a fazekat. A hangja éles volt, mint a kés, és hirtelen úgy éreztem, mintha valami összeszorítaná a torkomat. A konyha ablakán át besütött a júliusi napfény, de bennem csak sötétség volt.
Az egész nyarat Gáboréknál töltöttem, mert azt hittem, segítek. Gábor, az én egyetlen fiam, mindig is elfoglalt volt – most is új projektbe kezdett az irodában, Anikó pedig visszament dolgozni a tanév végén. A két kisunokám, Lili és Marci, egész nap velem voltak. Reggeltől estig játszottam velük, főztem rájuk, mesét olvastam nekik, miközben próbáltam nem észrevenni azt a feszültséget, ami egyre vastagabb falat húzott közém és a fiamék közé.
– Mama, Marci már megint nem akar aludni! – kiáltott Lili a szobából. Felálltam a konyhaasztaltól, letöröltem a kezemet a kötényembe, és bementem hozzájuk. Marci az ágy szélén ült, duzzogva nézett rám.
– Gyere ide, kicsim – suttogtam neki. – Mesélek neked valamit a régi időkből.
Ahogy meséltem neki arról, hogyan jártunk régen a Balatonra Gáborral, eszembe jutottak azok a nyarak, amikor még minden egyszerűbb volt. Amikor még én voltam a világ közepe a fiamnak.
Este Anikó hazaért. Fáradtan dobta le magát az előszobában, rám se nézett. Gábor csak egy gyors „Szia, anya!”-t dobott oda nekem, aztán eltűnt a dolgozószobában. Én pedig ott maradtam az üres konyhában, ahol csak az óraketyegés hallatszott.
Egyik este vacsora közben Anikó halkan megjegyezte:
– Tudod, mama, néha úgy érzem, hogy túl sok mindent csinálsz a gyerekekkel. Szeretném, ha néha hagynád őket unatkozni is.
Megdermedtem. Hát nem ezt várják el tőlem? Hogy segítsek? Hogy szeressem őket? Hogy legyek ott mindig?
Gábor csak hallgatott. Nem állt mellém.
Aznap este sírtam. Csendben, hogy senki se hallja. A párnámat szorítottam magamhoz abban a vendégszobában, ahol minden este egyre idegenebbnek éreztem magam.
A napok teltek. Egyre kevesebbet beszélgettünk. Ha szóltam valamit Gábornak arról, hogy mennyire hiányzik az otthonom vagy hogy fáj a derekam, csak annyit mondott:
– Tudod jól, anya, hogy most nagy szükségünk van rád.
De már nem tudtam eldönteni: tényleg szükségük van rám vagy csak kényelmes vagyok nekik?
Egy délután Lili elesett az udvaron és felszakadt a térde. Felsírt. Odarohantam hozzá, öleltem, vigasztaltam. Anikó kirohant a házból:
– Miért nem figyeltél jobban rá?!
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott Lilit ölelve, miközben Anikó dühösen visszament a házba.
Aznap este Gábor bejött hozzám.
– Anya… ne haragudj Anikóra. Fáradt mostanában.
Bólintottam. De belül valami eltört.
Augusztus végére már alig beszéltek hozzám. A reggelek csendben teltek; csak a gyerekek nevettek néha felém. Már nem főztem annyit – Anikó inkább rendelt ételt vagy gyorsan összedobott valamit munka után.
Egy este Gábor leült mellém.
– Anya… lehet, hogy szeptembertől inkább keresünk egy bébiszittert. Szeretnénk egy kicsit több teret magunknak.
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.
Hazamentem szeptember első hetében. Az üres lakásom csendje most már nem volt békés – inkább fojtogató volt. Hiányoztak Liliék nevetései, Marci ölelései… de még inkább hiányzott az érzés: hogy tartozom valahová.
Azóta is sokszor elgondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl kevés voltam? Vagy egyszerűen csak eljárt felettem az idő?
Talán sosem fogom megtudni… De vajon hány nagymama érzi még így magát ebben az országban? Vajon tényleg ennyire nehéz kimondani: „Köszönöm”?