A nyár, amikor minden megváltozott: Egy balatoni családi nyaralás titkai

– Miért nem veszed fel a telefont, András? – kérdeztem remegő hangon, miközben a balatoni nyaraló teraszán álltam, és néztem, ahogy a férjem idegesen zsebre dugja a mobilját. A gyerekek bent játszottak, anyósom épp a konyhában főzte a lecsót, de én csak Andrásra tudtam figyelni. Az arca sápadt volt, szemei elkerülték az enyémet.

– Csak egy kolléga hívott – felelte gyorsan, de a hangja túl feszült volt. Ismertem már ezt a hangot. Tizenöt éve vagyunk házasok, és mindig tudtam, mikor hazudik.

A Balaton-parti nyaralás minden évben a család szent ünnepe volt. Itt nőttem fel, itt tanultam meg úszni, itt csókolt meg először András is, még gimnazisták voltunk. Most azonban minden más volt. Az utóbbi hónapokban egyre távolabb kerültünk egymástól. A közös vacsorák alatt csend ült az asztalnál, és András egyre többször bújt el a munkára hivatkozva.

Aznap este, amikor a gyerekek már aludtak, anyósom pedig visszavonult a szobájába, leültem Andrással a teraszra. A Balaton sötét tükrén megcsillantak a város fényei.

– András, mondd el az igazat. Van valaki más? – kérdeztem halkan.

Sokáig hallgatott. Csak a tücskök ciripelése töltötte be a csendet. Végül bólintott.

– Nem akartam, hogy így tudd meg – mondta megtörten. – De igen. Egy kolléganőm… Zsófi. Nem terveztem, de megtörtént.

A szívem összeszorult. Egyszerre éreztem dühöt, fájdalmat és valami furcsa megkönnyebbülést is. Végre kimondta azt, amit hónapok óta sejtettem.

Másnap reggel anyósom furcsán nézett rám. Látta rajtam a sírás nyomait.

– Minden rendben van? – kérdezte aggódva.

– Nem igazán – feleltem őszintén. – András megcsalt.

Ő csak sóhajtott. – Tudod, drágám, az én férjem is… De végül mindig hazatalált. Az élet nem fekete-fehér.

Ezek a szavak visszhangoztak bennem egész nap. Vajon tényleg el lehet felejteni egy ilyen árulást? Vagy csak el kell fogadni?

A gyerekek mit sem sejtettek semmiről. Délután elmentünk fagyizni Fonyódra, mintha minden rendben lenne. De én már nem tudtam úgy mosolyogni rájuk, mint régen.

Este András próbált közeledni hozzám.

– Sajnálom, Eszter – mondta halkan. – Nem akartam bántani téged. De már régóta nem vagyunk boldogok.

– És Zsófi boldoggá tesz? – kérdeztem keserűen.

– Nem tudom… Csak más vele minden. Fiatalabb, lelkesebb… De nem akarom elveszíteni a családomat sem.

Ekkor tört ki belőlem minden fájdalom:

– Akkor miért nem harcoltál értünk? Miért nem mondtad el korábban? Miért kellett hazudnod?

András csak lehajtotta a fejét.

A következő napokban úgy éltünk egymás mellett, mint két idegen. Anyósom próbált békíteni minket, de én már nem tudtam úgy nézni Andrásra, mint régen. Egyik este lementem egyedül a partra. A víz sötét volt és hideg. Néztem a hullámokat, és azon gondolkodtam: ki vagyok én most? Egy megcsalt feleség? Egy anya? Vagy valaki több?

A barátnőm, Judit felhívott telefonon.

– Eszter, ne hagyd magad! Gondolj magadra is végre! Mindig csak másokat helyeztél előtérbe…

Igaza volt. Egész életemben másoknak akartam megfelelni: anyámnak, aki szerint egy nőnek tűrnie kell; Andrásnak; még a gyerekeimnek is. De most először éreztem azt, hogy jogom van boldognak lenni – akár nélküle is.

A nyaralás utolsó napján András odajött hozzám.

– Mi lesz most velünk? – kérdezte félve.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – De azt tudom, hogy változtatnom kell az életemen. Nem akarok többé csak túlélni.

Hazafelé az autóban csend volt. A gyerekek hátul aludtak, én pedig előre néztem az útra. Tudtam, hogy nehéz hónapok várnak rám – talán válás, talán újrakezdés –, de valami furcsa remény is ébredt bennem.

Most itt ülök otthon, és azon gondolkodom: vajon hány nő él így Magyarországon? Hányan hallgatnak inkább, mert félnek az egyedülléttől vagy attól, mit szól majd a család? De vajon tényleg ez az életünk célja?

„Lehet-e újra hinni magunkban akkor is, ha minden darabokra hullott körülöttünk? Ti mit tennétek a helyemben?”