A pénzük, az életem: Egy lány vallomása, aki sosem volt elég jó

– Miért nem tudsz végre valami rendeset felvenni, Anna? – szólt rám anyám, miközben a nappali tükrében igazgattam a hajam. Az arca szigorú volt, hangja éles, mint mindig, amikor valami nem felelt meg neki. Apám az újság mögül csak egy pillantást vetett rám, aztán visszatért a gazdasági hírekhez.

Gyerekkoromban sosem hiányzott semmim – legalábbis kívülről nézve. A házunk Budán állt, nagy kerttel, minden szobában parketta, a polcokon könyvek és porcelánok. De amikor este elaludtam, mindig azt éreztem: valami hiányzik. A szüleim szerettek volna egy tökéletes lányt, aki kitűnő tanuló, zongorázik és sosem okoz gondot. Én viszont csak Anna voltam – néha csendes, néha dacos, néha pedig egyszerűen csak magam.

A középiskolában kezdődött igazán a harc. Egyik este, amikor hazaértem egy barátnőmtől, anyám már várt rám a konyhában.
– Hol voltál ilyen sokáig? Tudod te, mennyi mindent áldozunk érted? – kérdezte, miközben a porcelán csészéjét törölgette.
– Csak beszélgettünk, semmi különös – feleltem halkan.
– Remélem, nem azokkal a fiúkkal lógsz megint. Nem akarom, hogy elrontsd a jövődet.

A jövőm. Mindig erről beszéltek. Hogy majd jogász leszek vagy orvos, hogy majd átveszem apám cégét. De én rajzolni akartam. Festeni. Álmodni. Amikor ezt először kimondtam nekik, apám csak nevetett.
– Művész? Az nem munka, Anna. Az csak hobbi.

Az egyetem választásakor végül beadtam a derekam: jogra mentem. Mindenki büszke volt rám – kivéve engem. Az órákon ültem, jegyzeteltem, de közben minden vonalban egy festmény körvonalait láttam. A barátaim irigyeltek: menő lakásom volt az egyetemhez közel, sosem kellett dolgoznom mellette. De ők nem tudták, hogy minden forint ára egy újabb elvárás volt otthonról.

Egy este, amikor már harmadéves voltam, apám váratlanul beállított hozzám.
– Anna, beszélnünk kell – mondta komoran.
Leült velem szemben.
– Anyáddal úgy látjuk, hogy nem veszed elég komolyan az egyetemet. Ha nem javítasz a jegyeiden, elvesszük tőled a támogatást.

Ott ültem vele szemben, és először éreztem azt: talán jobb lenne mindent elveszíteni, csak hogy végre önmagam lehessek. De féltem. Féltem attól, hogy mi lesz velem pénz nélkül. Féltem attól is, hogy ha nemet mondok nekik, végleg elveszítem őket.

Az utolsó vizsgaidőszakban teljesen összeomlottam. Egyik este hívott Réka barátnőm.
– Anna, gyere át hozzánk! Anyukám sütit sütött.
Elmentem hozzájuk. Ott ültek együtt a konyhában, nevetgéltek. Réka anyukája megölelt.
– Olyan régen láttalak! Hogy vagy?
És én sírva fakadtam. Ott, egy idegen konyhában először éreztem azt: valaki tényleg kíváncsi rám.

Másnap reggel elhatároztam: kiállok magamért. Hazamentem és leültem a szüleimmel beszélgetni.
– Nem akarok tovább jogot tanulni – mondtam ki remegő hangon.
Anyám arca elsápadt.
– Megőrültél? Mit fognak szólni az ismerősök?
Apám csak annyit mondott:
– Ha ezt választod, ne számíts ránk többé.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és Rékáékhoz költöztem. Az első hetek nehezek voltak: dolgozni kezdtem egy kávézóban, esténként pedig rajzoltam. Nem volt pénzem új ruhákra vagy drága vacsorákra – de először éreztem magam szabadnak.

A szüleim hónapokig nem kerestek. Néha láttam őket az utcán autóval elhajtani mellettem – mintha idegenek lennénk egymásnak. Karácsonykor kaptam tőlük egy üzenetet: „Reméljük, jól vagy.” Ennyi.

Azóta eltelt három év. Most egy kis galériában dolgozom Zuglóban. Nem keresek sokat, de minden nap azt csinálom, amit szeretek. Néha még mindig fáj, hogy a családom nem fogadott el olyannak, amilyen vagyok. De megtanultam: nem a pénz teszi az embert boldoggá.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg csak a vér számít? Vagy az is család lehet, aki melletted áll akkor is, amikor mindenki más hátat fordít?

„Ti mit gondoltok? A család tényleg csak annyi, hogy közös a nevünk – vagy annál sokkal több?”