A pincei láda titka – Egy mogorva nagyapa múltja
– Miért kell nekem ezt csinálnom? – motyogtam magamban, miközben a pince nyikorgó lépcsőjén lefelé botorkáltam. A por a torkomat csiklandozta, a sötétség pedig mintha rám nehezedett volna. Anyám szerint nekem kell elpakolni mindent, hiszen én voltam Lajos papa kedvence – legalábbis ezt mondta mindig, bár sosem éreztem így. Lajos papa sosem ölelt meg, sosem mondta, hogy szeret. Csak ült a konyhában, a rádiót hallgatta, és ha megszólaltam, legfeljebb annyit morgott: „Ne zavarj!”
Most mégis itt vagyok, a halála után két héttel, és próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy kinyissam azt a régi ládát a sarokban. Gyerekkoromban mindig azt mondta: „Ahhoz ne nyúlj!” Most már nincs itt, hogy rám szóljon.
A lakat rozsdás volt, de egy kalapáccsal sikerült levernem. A fedél nyikorgott, ahogy felemeltem. Először csak néhány régi újságot láttam, aztán egy dobozban katonai kitüntetések, egy kopott fényképalbum, és egy csomó sárgult levél. A kezem remegett, ahogy az első levelet kibontottam.
„Drága Ilonka! Nem tudom, mikor látlak újra…” – olvastam hangosan. Ilonka? Ki az az Ilonka? Anyám neve Magdolna. Soha nem hallottam Ilonkáról.
A levelekból lassan kibontakozott egy történet: Lajos papa fiatalon szerelmes volt egy Ilonka nevű lányba. 1956-ban együtt akartak disszidálni Ausztriába, de valami történt. A levelekből kiderült: Ilonka eltűnt a határon, Lajos pedig visszajött Budapestre. Soha többé nem találkoztak.
A fényképalbumban ott voltak ketten: fiatalon, nevetve a Margitszigeten. Lajos papa arca egészen más volt – boldog, reménykedő. Nem az a mogorva ember, akit én ismertem.
– Hát ezért volt mindig ilyen zárkózott? – kérdeztem magamtól félhangosan.
Ahogy tovább kutattam a ládában, találtam egy naplót is. Az első oldalon ez állt: „Ha valaki egyszer megtalálja ezt a naplót, talán megérti majd, miért lettem ilyen.”
Olvasni kezdtem. Lajos papa leírta benne az 1956-os forradalom napjait: hogyan menekültek Ilonkával, hogyan lőtték őket az osztrák határ közelében. Ilonka eltűnt a káoszban – soha nem tudta meg, mi lett vele. Lajos visszajött Budapestre, de már nem volt ugyanaz az ember. A családja széthullott, az apját elvitték, anyja belebetegedett a gyászba.
A napló utolsó oldalán ez állt: „Sosem tudtam megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam megmenteni őt. Ezért lettem ilyen rideg. Nem akartam senkit közel engedni magamhoz – féltem újra elveszíteni valakit.”
Leültem a pince hideg kövére és sírtam. Sírtam Lajos papa miatt – és magam miatt is. Hányszor haragudtam rá gyerekként? Hányszor mondtam anyámnak: „Miért ilyen undok velem?” Most értettem meg először igazán.
Felmentem a lépcsőn és anyám elé álltam a nappaliban.
– Anya… tudtad te ezt? Tudtad Ilonkáról?
Anyám arca elsápadt.
– Sejtettem valamit… egyszer hallottam apát sírni éjszaka. De sosem beszélt róla.
– Miért nem mondtad el?
– Mert ő sem akarta… azt hittem, jobb így.
Napokig nem tudtam aludni. Újra és újra olvastam a leveleket és a naplót. Mintha minden sor közelebb vitt volna ahhoz az emberhez, akit sosem ismertem igazán.
A temetésen más szemmel néztem rá. Már nem csak a zsémbes öregembert láttam benne – hanem egy megtört férfit is, aki egész életében cipelte a veszteség terhét.
Most itt ülök a pince lépcsőjén és azon gondolkodom: Vajon hányan élnek még körülöttünk ilyen titkokkal? Hány családban vannak elhallgatott fájdalmak? Mi lett volna, ha Lajos papa beszél róla? Ha én kérdezek többet? Vajon képesek vagyunk-e igazán megismerni egymást – vagy csak azt hisszük?