A régi barátnőm szemei – Egy budapesti villamoson kezdődött minden

– Eszter? – A hangom remegett, ahogy a villamos nyikorgó zajában próbáltam elnyomni a szívverésem dobbanásait. A 4-6-oson álltam, a Margit hídnál, és az előttem ülő nő arcát néztem. A haja már nem volt olyan hosszú és fényes, mint régen, de a szemei… azok a mélybarna szemek, amelyekben egykor annyi nevetés csillogott, most csak fáradtságot és valami kimondhatatlan fájdalmat tükröztek.

Nem nézett rám. Talán nem ismert fel, vagy csak nem akarta. De én tudtam: ő az. Eszter, akivel együtt nőttünk fel a Józsefvárosban, akivel együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer majd kiszabadulunk a panelrengetegből. Aztán jött az egyetem, új barátok, új élet – és én elengedtem a kezét. Most pedig ott ült előttem, mintha az idő semmit sem változtatott volna rajta, csak épp minden öröm eltűnt belőle.

A villamos hirtelen fékezett, én pedig ösztönösen megfogtam a karját. Meglepődve nézett rám.

– Anna? – suttogta.

– Igen… – válaszoltam halkan. – Te jól vagy?

A kérdés bután hangzott. Láttam rajta, hogy nincs jól. Az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. De nem mondott semmit. Lesütötte a szemét, és csak annyit mondott:

– Sietnem kell.

A következő megállónál leszállt. Én ott maradtam, bénultan, a kapaszkodót szorítva. Az egész napom ráment arra, hogy Eszterre gondoltam. Mi történt vele? Miért tűnt el az életemből? És miért hagytam magára akkor, amikor talán a legnagyobb szüksége lett volna rám?

Este sokáig forgolódtam az ágyban. Végül előkerestem a régi közös fotóinkat: Eszter nevetve ölel át a Városligetben, én pedig boldogan mosolygok vissza rá. Akkoriban azt hittem, semmi sem választhat el minket egymástól.

Másnap reggel elhatároztam: megkeresem. Tudtam, hogy az anyukája még mindig ugyanabban a házban lakik a Práter utcában. Elindultam oda, szorongva csengettem be.

– Anna? – nyitott ajtót Eszter anyukája. – Jaj, de régen láttalak! Gyere be!

A lakásban minden ugyanolyan volt: a régi szőnyeg, a kopott kanapé, az ablakban muskátlik. Eszter anyja leültetett egy csésze tea mellé.

– Eszter mostanában sokat van otthon… – mondta halkan. – Nem nagyon jár el sehova.

– Jól van? – kérdeztem aggódva.

Az asszony csak megrázta a fejét.

– Amióta Zoli… hát… nem bánik vele szépen. De hát mit tehetnék? Felnőtt nő már.

A gyomrom összeszorult. Zoli… emlékeztem rá: Eszter első nagy szerelme volt az egyetemen. Mindig is túl harsány volt nekem, de Eszter ragaszkodott hozzá. Soha nem gondoltam volna, hogy bántaná.

– Próbáltál beszélni vele? – kérdeztem halkan.

– Próbáltam… de mindig azt mondja, minden rendben van.

Aznap este írtam Eszternek egy üzenetet: „Hiányzol. Ha beszélgetni szeretnél, itt vagyok.”

Napokig nem jött válasz. Már majdnem feladtam, amikor egy este csörgött a telefonom.

– Anna? – hallottam Eszter halk hangját. – Találkozhatunk?

A Duna-parton sétáltunk órákon át. Először csak csendben mentünk egymás mellett. Aztán egyszer csak kibukott belőle:

– Félek tőle… Zoli néha elveszíti a fejét. Nem akarom elhinni, hogy ilyen lett belőle… De nem tudok elmenni. Hova mennék?

Megfogtam a kezét.

– Nem vagy egyedül! Segítek neked! Akár most is eljöhetsz hozzám.

Sírni kezdett. Olyan sírás volt ez, amitől az embernek összeszorul a szíve: évek fájdalma tört fel belőle.

Aznap éjjel nálam aludt. Másnap együtt mentünk be egy női krízisközpontba tanácsot kérni. Nehéz volt: Eszter többször is vissza akart menni Zolihoz, de végül kitartott mellettem.

A családom eleinte nem értette, miért vállalom ezt az egészet. Anyám azt mondta:

– Anna, ez nem a te dolgod! Miért kevered bele magad más bajába?

De én tudtam: egyszer már cserbenhagytam Esztert. Most nem tehetem meg újra.

Hónapok teltek el így: orvoshoz kísértem, segítettem új munkát keresni, együtt sírtunk és nevettünk újra. Lassan visszatért belé az élet.

Egy év múlva Eszter már önálló albérletben lakott és újra mosolygott. Néha még mindig előjönnek a régi félelmek – de már tudja: nincs egyedül.

Most itt ülök az ablakomnál és azon gondolkodom: mi lett volna, ha akkor nem szólítom meg őt azon a villamoson? Hányan ülnek még most is csendben valahol Budapesten, akiknek csak egyetlen üzenetre lenne szükségük ahhoz, hogy újra hinni tudjanak magukban?

Ti mit tennétek? Volt már olyan az életetekben, amikor egyetlen szóval vagy gesztussal változtathattatok volna valaki sorsán?