A rózsák illata: Egy házasság árnyékában
– Miért van rózsaillat a kabátodon, Gábor? – kérdeztem halkan, miközben a nappali félhomályában álltam, kezemben a frissen talált hotel-számlákkal. A hangom remegett, de próbáltam erős maradni. Gábor rám nézett, fáradtan, mintha csak egy újabb hosszú nap végén lennénk, de a szemében valami idegen csillant meg.
– Ne kezdjük ezt most, Zsuzsa – sóhajtott, és letette a táskáját. – Fáradt vagyok. Tényleg csak dolgoztam.
Azt mondta, hogy dolgozik. Mindig azt mondta. Húsz év alatt megszoktam, hogy néha későn jön haza, hogy néha csendesebb, hogy néha idegen szappan illata lengi körül. De sosem gondoltam volna… Nem, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ott állok egy csokor rózsa és egy hotelcím között, és nem tudom, ki az a férfi, akivel együtt éltem az életemet.
Aznap délután takarítottam a dolgozószobájában. A fiókban találtam rá: három hotel-számla ugyanarról a címről, különböző dátumokkal. Mindegyikhez csatolva egy-egy virágüzleti blokk – rózsacsokor. Először csak álltam ott, mintha valaki más életét látnám. Aztán lassan leültem az íróasztal melletti székre, és sírni kezdtem.
A lányom, Anna épp akkor ért haza az iskolából. – Anya, mi történt? – kérdezte aggódva.
Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam: – Semmi baj, kicsim. Csak elfáradtam.
De nem volt minden rendben. Aznap este Gábor később jött haza, mint szokott. A vacsora kihűlt az asztalon. Anna már aludt, amikor végre bejött a konyhába.
– Hol voltál? – kérdeztem újra.
– Már mondtam, új projekt van a cégnél. A főnök is bent maradt velem – felelte gépiesen.
– És a hotel? És a rózsák? – tettem le elé a számlákat.
Egy pillanatra megállt a levegő. Gábor arca elsápadt. – Zsuzsa… ez nem az, aminek látszik…
– Akkor minek látszik? – kiabáltam rá először húsz év alatt.
A szomszéd kutya ugatni kezdett a csendben. Gábor csak ült némán, aztán halkan megszólalt:
– Sajnálom.
Ennyi volt. Egy szó: sajnálom. Minden összeomlott bennem. Az éjszakát a nappaliban töltöttem, egyedül. Hallottam, ahogy Gábor fel-alá járkál a hálószobában. Hajnalban elment otthonról.
Másnap reggel Anna csendben ült mellettem a konyhaasztalnál.
– Anya… veszekedtetek? – kérdezte félénken.
– Igen, kicsim – válaszoltam őszintén. – Néha az emberek hibáznak.
A következő napokban Gábor alig jött haza. Ha mégis, csak némán ültünk egymás mellett. Anna próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de láttam rajta az aggodalmat.
Egy este anyám hívott fel.
– Zsuzsikám, minden rendben nálatok? Anna furcsán viselkedett nálam tegnap…
Nem bírtam tovább magamban tartani.
– Anyu… Gábor megcsalt – suttogtam bele a telefonba.
Anyám hallgatott egy ideig.
– Drágám… tudod, apád is…
Ez volt az első alkalom, hogy kimondta: apám is megcsalta őt annak idején. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy lánc része, amely generációkon át húzódik.
Aznap este Gábor hazajött. Leült mellém a kanapéra.
– Zsuzsa… nem tudom visszacsinálni. De szeretlek titeket… csak… elveszettnek éreztem magam. A munka… minden…
– És ő? – kérdeztem halkan.
– Nem jelent semmit – felelte gyorsan.
De nekem jelentett valamit. Minden éjszaka azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért nem vettem észre? Miért hittem el mindent vakon?
Anna egyre többet kérdezett: – Anya, ti el fogtok válni?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit: – Nem tudom még, kicsim.
A barátnőm, Erika próbált segíteni.
– Zsuzsa, ne hibáztasd magad! Ez nem csak rajtad múlt! – mondta határozottan.
De én mégis hibásnak éreztem magam. Talán túl sokat dolgoztam én is. Talán túl kevés figyelmet adtam Gábornak. Talán…
Egy este Anna odabújt hozzám az ágyban.
– Anya… én félek attól, hogy minden megváltozik.
Megsimogattam a haját.
– Én is félek, kicsim. De együtt erősebbek vagyunk.
Végül Gábor elköltözött egy albérletbe Zuglóba. Anna minden második hétvégét nála töltötte. Én pedig újra tanulni kezdtem élni – nélküle. Eleinte minden reggel sírtam a fürdőszobában. Aztán lassan megtanultam örülni az apró dolgoknak: egy kávénak reggel a teraszon; Annának, ahogy nevet; annak, hogy már nem kell hazugságokat hallgatnom.
Néha még most is érzem a rózsák illatát a levegőben – és összeszorul a szívem. De már nem sírok miatta.
Most már csak azt kérdezem magamtól: Vajon lehet-e újra bízni valakiben? Vagy örökre elveszett bennem ez a képesség? Ti mit tennétek az én helyemben?