A rózsák titka – Egy házasság árnyékában

– Ezek neked vannak, Zsuzsa – mondta Gábor, miközben a rózsacsokrot letette a konyhaasztalra. A kezem megállt a mozdulatban, ahogy a krumplit hámoztam. A piros szirmok illata betöltötte a kis panellakást, és hirtelen úgy éreztem magam, mint húsz évvel ezelőtt, amikor még minden új volt és izgalmas. De valami furcsa volt ebben az egészben. Gábor már évek óta nem hozott virágot csak úgy, minden ok nélkül.

– Miért hoztad? – kérdeztem, próbálva elrejteni a meglepettségemet.

– Csak úgy. Megérdemled – felelte, de a hangja túl könnyed volt, mintha egy betanult mondatot ismételne.

Aznap este a rózsák ott illatoztak az asztalon, de bennem valami feszülni kezdett. Gábor szokatlanul ideges volt, folyton a telefonját nézte, és amikor elment zuhanyozni, egy üzenet villant fel a kijelzőjén: „Köszönöm a virágokat, csodás vagy!” Egy bizonyos „Ági” írta.

A szívem hevesen vert. Nem akartam hinni a szememnek. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy a virágok nem nekem szóltak igazán. De ahogy ott álltam a fürdőszoba ajtaja előtt, hallgatva Gábor vízcsobogás közbeni dúdolását, rájöttem: valami nagyon nincs rendben.

Másnap reggel csendben telt a reggeli. A lányunk, Dóri is érezte a feszültséget, de nem szólt semmit. Gábor sietve elment dolgozni, én pedig egész nap csak azon járt az eszem, hogy mit tegyek. Felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Kata, szerinted túlreagálom? – kérdeztem remegő hangon.

– Zsuzsa, ha egyszer gyanakszol, annak oka van. Ne hagyd annyiban! – válaszolta határozottan.

Délután Dóri hazaért az iskolából.

– Anya, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte halkan.

– Semmi baj, kicsim – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Este Gábor későn jött haza. A vacsora kihűlt, én pedig már nem bírtam tovább magamban tartani.

– Ki az az Ági? – kérdeztem halkan.

Gábor megtorpant az ajtóban. Láttam rajta, hogy egy pillanat alatt átfut rajta minden lehetséges válasz.

– Csak egy kolléganő – mondta végül. – Születésnapja volt, vettem neki egy csokor virágot.

– És nekem is? – kérdeztem keserűen.

– Neked is… – suttogta.

A csend fojtogató volt. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel Gábor már nem volt otthon; csak egy cetlit hagyott: „Beszélnünk kell.”

A napok teltek, és én egyre inkább elvesztem a bizonytalanságban. Próbáltam megfelelni mindenkinek: dolgozni jártam, főztem, takarítottam, segítettem Dórinak a tanulásban – de közben belül darabokra hullottam.

Egy este Dóri odabújt hozzám.

– Anya, ugye nem fogtok elválni? – kérdezte félve.

Nem tudtam mit mondani neki. Nem akartam hazudni, de az igazságot sem tudtam kimondani.

Végül egy péntek este Gábor hazajött. Leültünk egymással szemben az asztalhoz – ugyanoda, ahol pár napja még a rózsák illatoztak.

– Zsuzsa… Sajnálom. Nem akartam bántani téged – kezdte.

– Akkor miért tetted? – kérdeztem sírva.

– Nem tudom… Elveszettnek éreztem magam. Ági… ő csak meghallgatott. De nem jelent semmit! – magyarázkodott kétségbeesetten.

– Nekem viszont mindent jelentettél – mondtam halkan.

Sokáig beszélgettünk azon az estén. Felszakadtak régi sebek: anyagi gondok, ki nem mondott sérelmek, elfojtott álmok. Rájöttünk, mennyi mindent elhallgattunk egymás elől az évek során.

A következő hetek nehezek voltak. Gábor próbált változtatni: közös programokat szervezett, többet beszélgettünk. De bennem ott maradt a félelem és a bizalmatlanság árnyéka.

Egyik este Dóri odajött hozzám:

– Anya, most már minden rendben lesz?

Ránéztem és csak ennyit mondtam:

– Nem tudom, kicsim… De mindent megteszek érte.

Most itt ülök ugyanannál az asztalnál, ahol akkor a rózsák illatoztak. Néha még érzem az illatukat – de már nem ugyanaz. Vajon lehet-e újra bízni valakiben, aki egyszer összetörte a szívedet? Ti mit tennétek a helyemben?