A sínek mellett talált gyermek: Egy titok, amely összetart és szétfeszít

– Nem hagyhatom itt! – suttogtam magam elé, miközben a kezem már remegett a hidegtől és a félelemtől. A vonat dübörgése még mindig a fülemben visszhangzott, ahogy lehajoltam a hóba burkolt kis csomaghoz. Egy újszülött, piros arcocskával, vékony pokrócba csavarva – ott feküdt a sínek mellett, mintha valaki csak úgy eldobta volna. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ha most elmegyek, talán soha többé nem lesz esélye az életre.

A nevem Szabó Julianna. Akkoriban huszonnyolc éves voltam, egyedül éltem a kis házamban a vasútállomás közelében, Tápiószelén. Az életem egyszerű volt: reggelente dolgozni mentem a pékségbe, délután pedig hazavittem a maradék kenyeret a szomszéd öreg néninek. Nem volt férjem, nem volt gyerekem – csak a csendes magány és az örökös vágyakozás valami után, amit sosem kaptam meg.

Azon az éjszakán azonban minden megváltozott. Hazavittem a babát. Megfürdettem, megetettem, és amikor rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, úgy éreztem, mintha mindig is hozzám tartozott volna. A rendőrségre nem mentem – féltem, hogy elveszik tőlem. Azt mondtam mindenkinek, hogy a húgom gyereke, akit rám bízott, amíg külföldön dolgozik. Így lett belőle Szabó Anna.

Az évek teltek. Anna okos volt, érzékeny és gyönyörű. Mindig is tudtam, hogy egyszer majd kérdezni fog – de amikor először megkérdezte: „Anya, miért nincs rólam baba fotó?” – csak annyit mondtam: „Elvesztek költözéskor.” Hazugság volt, de akkor még úgy hittem, ezzel védem őt.

A faluban persze mindenki suttogott. „Julianna sosem volt terhes…”, „Furcsa ez az egész…” – de én nem törődtem velük. Anna volt az életem értelme. Minden napom érte szólt: iskolába vittem, segítettem tanulni, együtt sütöttünk kalácsot vasárnaponként. Néha azonban éjjelente felriadtam: mi lesz, ha egyszer kiderül az igazság?

Huszonöt év telt el így. Anna időközben jogásznak tanult Budapesten, ritkábban járt haza, de minden karácsonykor együtt díszítettük fel a fát. Egyik este azonban – éppen advent idején – kopogtak az ajtón. Egy idegen férfi állt ott, magas, sötét hajú, arcán ismerős vonásokkal.

– Jó estét kívánok! Szabó Julianna? – kérdezte halkan.
– Igen… miben segíthetek?
– A nevem Farkas Gábor. A lányom után jöttem.

A világ megállt körülöttem. Anna éppen a konyhában teát főzött. A férfi hangja remegett:
– Huszonöt éve elvesztettem valakit… A feleségem meghalt szülés közben. A lányomat sosem találtuk meg…

Anna kilépett a konyhából.
– Mi folyik itt? Anya?

Ott álltam két ember között: az egyik a múltja volt, a másik a jövője. Anna rám nézett – először láttam benne igazi félelmet.
– Igaz ez? Nem vagyok a lányod?

A könnyeim végigfolytak az arcomon.
– Te vagy mindenem… De igen, igaz… Nem én szültelek.

Anna összeomlott. Napokig nem beszélt velem. Gábor mindennap eljött – próbált közeledni hozzá, de Anna csak sírt és bezárkózott a szobájába.

A faluban újra elindultak a pletykák: „Láttad azt az idegent Juliannánál?”, „Most mi lesz Annával?” Éreztem a tekinteteket a boltban, hallottam a suttogást a templomban.

Egy este Anna leült mellém.
– Miért nem mondtad el? Miért hazudtál nekem egész életemben?
– Mert féltem… Féltem elveszíteni téged.
– De most elvesztettél…

Aznap este Gábor elvitte Annát vacsorázni. Egyedül maradtam a házban – minden olyan üresnek tűnt nélküle. Az emlékek visszakúsztak: az első lépései, ahogy először mondta ki azt, hogy „anya”, az összes közös karácsony… Vajon mindez semmit sem jelentett?

Hetek teltek el így. Anna végül visszajött hozzám – de már más volt. Többet beszélt Gáborral telefonon, néha Budapesten is találkoztak. Éreztem: lassan elveszítem őt.

Egy vasárnap reggel azonban Anna leült mellém egy bögre teával.
– Tudod… lehet, hogy nem te szültél engem. De te vagy az anyám. Te neveltél fel engem szeretetben és biztonságban. Gábor fontos nekem – de nélküled nem lennék az, aki vagyok.

Sírtunk mindketten. Megöleltük egymást hosszasan.

Azóta más lett minden – de valahol mélyen ugyanaz maradt: szeretjük egymást. Anna most már két családhoz tartozik – de én tudom: amit huszonöt év alatt építettünk fel együtt, azt senki sem veheti el tőlünk.

Néha mégis elgondolkodom: Vajon helyesen cselekedtem? Megvédtem Annát – vagy csak magamat védtem? Ti mit tettetek volna az én helyemben?