A sós kávé titka – Egy magyar férj utolsó vallomása

– Miért csinálod ezt mindig, Gábor? – kérdeztem ingerülten, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy a férjem egy csipet sót szór a frissen főzött kávéjába. Az ablakon túl szürke eső verte az üveget, a lakásban feszültség vibrált.

Gábor csak rám mosolygott, azzal a fáradt, de meleg mosollyal, amit annyira szerettem benne. – Így szeretem, tudod jól – felelte halkan. De sosem mondta el, miért. Tizenöt év házasság után is titok maradt előttem ez az apróság.

A sózott kávé mindig is furcsa volt számomra. Anyám is megjegyezte egyszer: „Patrícia, normális ez? Nem lehet, hogy valami baja van?” De én csak vállat vontam. Gábor különc volt, de ezért szerettem meg.

Aznap reggel azonban valami megváltozott. Gábor keze remegett, amikor a sótartóhoz nyúlt. Meg akartam kérdezni, mi bántja, de nem tettem. Aztán elment dolgozni – és soha többé nem jött haza.

A telefonhívás délután érkezett. Egy baleset az M3-ason. Az egész világom összedőlt. A temetés után napokig csak ültem a lakásban, néztem a konyhaasztalt, ahol utoljára láttam őt. A sótartó ott maradt a helyén.

Aztán egy este, amikor már azt hittem, minden könnyemet elsírtam, megtaláltam a levelet. A ruhásszekrény mélyén volt elrejtve, egy régi pulóver zsebében. A borítékra csak ennyi volt írva: „Patrícia – ha már nem vagyok.”

Kézremegéssel bontottam fel.

„Drága Patrícia! Ha ezt olvasod, már nem vagyok melletted. Sajnálom, hogy nem mondtam el korábban a sós kávé titkát. Gyerekkoromban, amikor még élt apám, minden reggel együtt ittuk a kávét. Egyszer véletlenül sót tett bele cukor helyett. Nevetett rajta, azt mondta: ‘Így legalább emlékezni fogsz rám.’ Amikor meghalt, minden reggel sós kávét ittam, hogy közel érezzem magamhoz. Aztán te jöttél az életembe, és boldog lettem újra. De a sós kávé maradt – emléknek, kapaszkodónak.”

A levél végén csak ennyi állt: „Köszönöm, hogy szerettél engem így is.”

Összetörve ültem a kanapén. Hirtelen minden veszekedésünk jelentéktelenné vált. Eszembe jutottak azok a reggelek, amikor bosszankodtam a szokása miatt – és most már csak azt kívántam, bárcsak még egyszer láthatnám őt a konyhában.

Másnap reggel elővettem két csészét. Az egyikbe magamnak főztem kávét – cukorral. A másikba sót tettem. Megittam mindkettőt. A sós kávé keserű volt és furcsa – de most már értettem.

Az anyám átjött délután.
– Miért van két csésze az asztalon? – kérdezte gyanakodva.
– Csak… emlékezem – feleltem halkan.

A családunkban sokáig téma maradt Gábor szokása. A testvérem szerint túl sokat ragaszkodtam hozzá; az apám azt mondta, ideje lenne továbblépni. De én nem tudtam elengedni azt az érzést, hogy minden apró szokás mögött történetek rejtőznek.

Egy este a lányom, Lilla odabújt hozzám.
– Anya, te is fogsz mindig sós kávét inni?
– Nem tudom, kicsim – mondtam neki könnyes szemmel –, de néha muszáj emlékezni arra is, ami fáj.

A munkahelyemen is szóba került Gábor halála. A kollégáim részvétet nyilvánítottak; néhányan azt mondták: „Legalább tudod most már az igazat.” De én úgy éreztem, mintha minden nap újra elveszíteném őt.

Az idő telt. Egy év múlva már ritkábban sírtam miatta. De minden évfordulón elővettem a sótartót és főztem egy csésze sós kávét.

A barátnőm egyszer azt mondta: „Patrícia, nem félsz attól, hogy sosem leszel képes újra szeretni?”
– Nem tudom – feleltem –, de talán nem is kell mindent elfelejteni ahhoz, hogy továbblépjünk.

Most itt ülök a régi konyhában, ahol minden kezdődött és véget ért. Nézem a sótartót és azon gondolkodom: vajon hány ember hordoz magában ilyen titkokat? Hányan élünk együtt olyan szokásokkal, amiket sosem értünk meg igazán?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtok bocsátani valakinek egy furcsa szokást anélkül, hogy ismernétek mögötte a történetet?