A szerelem ára: Egy házasság romjai között
– Nem fogod elvenni tőlem a fiamat, Zsófi! – csattant fel Margit néni hangja, miközben a nappalinkban állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha én lennék minden rossz forrása ebben a házban. Antal a sarokban állt, némán, lehajtott fejjel. A szívem hevesen vert, és éreztem, hogy a könnyeim bármelyik pillanatban kibuggyanhatnak.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: az életem már rég nem csak rólam és Antalról szól. Amikor öt éve összeköltöztünk ebbe a kis zuglói lakásba, azt hittem, végre megtaláltam a helyem. Antal kedves volt, figyelmes, és azt mondta, velem akar családot alapítani. Az első évben minden olyan egyszerűnek tűnt. De aztán Margit néni egyre gyakrabban jelent meg nálunk – először csak vasárnapi ebédekre, később már hétköznapokon is. Mindig hozott valami süteményt vagy levest, de közben mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan mosok, hogyan beszélek Antallal.
– Ezt így nem lehet – mondta egyszer Antalnak, amikor azt hitte, nem hallom. – Zsófi nem való hozzád. Egy rendes asszony tudja a helyét.
Antal csak hallgatott. Soha nem állt ki mellettem igazán. Próbáltam beszélni vele erről, de mindig csak annyit mondott:
– Tudod, milyen Margit anyám. Ne foglalkozz vele.
De én nem tudtam nem foglalkozni vele. Főleg akkor nem, amikor Margit néni elkezdte mondogatni Antalnak, hogy írassa rá a lakást is – hiszen ő adta a kezdőtőkét. Én pedig csak néztem a papírokat az asztalon, és éreztem, hogy egyre jobban kicsúszik a talaj a lábam alól.
A veszekedések egyre gyakoribbak lettek. Egyik este Antal későn jött haza. Éreztem rajta a feszültséget.
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
– Anyám azt akarja, hogy váljunk el – mondta ki végül. – Azt mondja, csak kihasználsz.
– És te mit akarsz? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem tudom…
Aznap este külön ágyban aludtunk először.
A következő hetekben Margit néni mindent megtett, hogy ellehetetlenítse az életemet. Felhívta a munkahelyemet is – azt hazudta, hogy beteg vagyok és nem tudok dolgozni. A főnököm értetlenül nézett rám másnap.
– Zsófi, minden rendben otthon? – kérdezte aggódva.
Hazudtam neki is. Mindenkinek hazudtam. Még magamnak is.
Aztán jött a levél: idézés a bíróságról. Antal beadta a válókeresetet. A lakásról is szó volt benne – Margit néni ügyvédje mindent előkészített. Én csak ültem a konyhaasztalnál, bámultam a repedezett csempét, és azon gondolkodtam: hol rontottam el?
A tárgyalás napján Margit néni diadalittasan mosolygott rám a folyosón.
– Ugye megmondtam? Nem vagy te idevaló – suttogta a fülembe.
Antal rám sem nézett. Az ügyvédjeik beszéltek helyettünk. Én próbáltam elmondani, mennyit dolgoztam ezért a lakásért – hogy minden hónapban félretettem, hogy együtt terveztük meg minden zugát. De senkit sem érdekelt igazán.
A bíróság végül úgy döntött: a lakás Antal nevén marad. Nekem két hónapom volt elköltözni.
Az utolsó estén egyedül ültem a nappaliban. A dobozok már felpakolva, csak egy fénykép maradt az asztalon: Antallal az esküvőnk napján. Néztem magunkat azon a képen – mennyire boldogok voltunk! Hová lett az a lány? Hová lett az a fiú?
Másnap reggel Margit néni már ott volt korán.
– Remélem, gyorsan összepakolsz – mondta hidegen.
Nem szóltam semmit. Csak kimentem az ajtón.
Azóta eltelt két év. Albérletben lakom Újpalotán egyedül. Néha még álmodom Antallal – hogy visszajön hozzám, hogy újra kezdjük. De aztán felébredek, és rájövök: nincs visszaút.
A barátnőim szerint erős vagyok. Sokan azt mondják: jobb így, legalább megszabadultam Margit nénitől is. De néha mégis elgondolkodom: tényleg megérte harcolni ezért a szerelemért? Vagy csak elvesztegettem az éveimet?
Ti mit tennétek a helyemben? Harcolnátok tovább valakiért, aki már rég feladott titeket? Vagy inkább új életet kezdenétek minden múltbéli fájdalom ellenére?