A szerelem ára – Egy magyar család titkai

– Ne hazudj nekem, András! – csattant fel Éva hangja a konyhában, miközben a kávéscsészét olyan erővel tette le az asztalra, hogy a kanál megcsörrent benne. – Tudom, hogy valami van köztetek!

Ott álltam az ajtóban, a kilincsre szorítottam a kezem, és úgy éreztem, mintha minden oxigén kiszökött volna a szobából. A bátyám, Gábor, csak némán nézett maga elé, mintha a padlón keresné a választ. Éva – az ő felesége, akit én is szerettem, talán jobban, mint bárkit valaha – most rám nézett. A tekintetében harag volt, de még annál is több: félelem és kétségbeesés.

– Semmi nincs köztünk – mondtam halkan, de tudtam, hogy nem hisz nekem. Hogy is hihetne? Hiszen minden mozdulatom árulkodó volt. Az a pillantás, amit akkor vetettem Évára, amikor Gábor nem látta. Az a csendes összemosolygás, amikor együtt főztünk vasárnaponként. És az az egyetlen este, amikor túl sok bort ittunk, és majdnem megtörtént az, amitől egész életemben féltem.

A családunk mindig is szoros volt. Együtt nőttünk fel egy kisvárosban, Szolnokon. A szüleink tanárok voltak, mindent megtettek értünk. Gábor volt a példaképem: okosabb, magasabb, mindig tudta, mit akar. Én csak árnyék voltam mellette. Amikor Éva megjelent az életünkben – egyetemista lányként, akit Gábor hozott haza egy nyári szüneten –, először csak csodáltam őt. Aztán lassan rájöttem: szerelmes vagyok belé.

Sosem mondtam el senkinek. Még magamnak sem mertem bevallani sokáig. Néztem őket együtt: Gábor magabiztosan ölelte át Évát, Éva pedig nevetett azon a mély hangján, amitől mindenki megfordult az utcán. Én csak kívülálló voltam. De Éva néha rám nézett úgy, ahogy másokra soha.

Az évek teltek. Gáborék összeházasodtak, én Budapestre költöztem dolgozni. Ritkán jártam haza, de minden karácsonykor ott ültem velük az asztalnál. Anyánk mindig ugyanazt a töltött káposztát főzte, apánk pedig minden évben elmesélte ugyanazt a viccet. De én csak Évát figyeltem: hogyan simítja hátra a haját, hogyan mosolyog rám titokban.

Egy évben Gábor kórházba került – szívproblémák miatt. Akkor Éva hívott fel először sírva.

– András… félek – suttogta a telefonba. – Nem tudom, mi lesz velünk.

Aznap este átmentem hozzájuk. Gábor már aludt a hálóban, Éva pedig a konyhában ült egy pohár borral.

– Miért pont velem történik ez? – kérdezte halkan.

Leültem mellé. Megfogtam a kezét – először éreztem igazán közel magamhoz. A bőre meleg volt és remegett.

– Nem vagy egyedül – mondtam neki.

Aznap este majdnem megtörtént az, amitől egész életemben féltem. De végül csak sírtunk egymás vállán.

A következő hetekben egyre többször találkoztunk kettesben: bevásárolni mentünk Gábornak gyógyszert venni, vagy csak sétáltunk a Tisza-parton. Egyik este Éva megállt velem szemben a hídon.

– Szeretsz engem? – kérdezte váratlanul.

Nem tudtam hazudni.

– Igen – feleltem.

Könnyek gyűltek a szemébe.

– Én is… de nem lehet – suttogta.

Onnantól kezdve minden megváltozott. Minden találkozásunkat bűntudat árnyékolta be. Gábor közben jobban lett, újra dolgozni kezdett. Mi pedig próbáltunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

De anyám mindent észrevett.

Egy vasárnap délután félrehívott a kertbe.

– András… te szereted Évát? – kérdezte halkan.

Nem válaszoltam. Csak lehajtottam a fejem.

– Tudod… apádnak is volt egy ilyen titka fiatalon – mondta anyám váratlanul. – De ő sosem beszélt róla senkinek. Azóta is bánja.

Azt hittem, megőrülök attól a titoktól, amit cipeltem magamban. Próbáltam új életet kezdeni Budapesten: voltak barátnőim, de egyik sem jelentett semmit. Mindig visszahúzott Szolnok és Éva emléke.

Aztán egy nap Gábor felhívott:

– András… beszélnünk kellene. Valami nem stimmel Évával. Úgy érzem, eltávolodott tőlem.

Akkor döntöttem el: véget vetek ennek az egésznek. Elköltözöm külföldre – Németországba hívtak dolgozni egy cégnél. Elbúcsúztam mindenkitől: anyám sírt, apám csak bólintott komoran.

Évával utoljára találkoztam a vasútállomáson.

– Ne menj el… – kérte halkan.

– Muszáj – feleltem. – Nem akarom tönkretenni a családotokat.

Megöleltük egymást. Akkor először és utoljára megcsókoltuk egymást – gyorsan, fájdalmasan.

Azóta eltelt tíz év. Németországban élek, van munkám, lakásom – de sosem lettem igazán boldog. Gáborék még mindig együtt vannak; van két gyerekük is már. Karácsonykor néha hazamegyek: ülök az asztalnál, hallgatom apám viccét és anyám sóhajtozását. És nézem Évát: már nem mosolyog rám úgy, mint régen.

Néha azon gondolkodom: helyesen döntöttem? Lehet-e boldog az ember úgy, hogy mások boldogságát választja a sajátja helyett? Vajon hányan élnek így Magyarországon – titkokkal és elfojtott vágyakkal? Ti mit tettetek volna a helyemben?