A szeretet határai: Amikor egy anya szíve nemet mond

– Anya, kérlek, csak egy kis időre! – Ema hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk. A keze az enyémet szorította, mintha attól félne, hogy elengedem – és talán igaza is volt.

A konyhában állt a reggeli fény, de bennem sötét árnyékok gyűltek. Kristóf, a vejem, már a folyosón dohogott, Aranka néni szomszéd megint áthallotta a veszekedést. Ema szeme vörös volt a sírástól, de én csak azt éreztem: nem bírom tovább. Az elmúlt hónapokban Kristóf minden nap újabb okot adott rá, hogy kételkedjek benne. Hangos volt, követelőző, sosem segített semmiben – és amikor azt hittem, ennél rosszabb nem lehet, egyszerűen rám csapta az ajtót egy vita után.

– Nem lehet, Ema – mondtam halkan. – Nem bírom tovább ezt a feszültséget. Szeretlek titeket, de Kristóf…

Ema arcán fájdalom suhant át. – De hát nincs hova mennünk! Tudod jól, hogy az albérletünket felmondták, és Arijána iskolája is itt van…

A szívem összeszorult. Arijána, az én kis unokám, akit mindennél jobban szeretek. Hogy mondjam el Emának, hogy nem őket utasítom el, hanem azt a légkört, amit Kristóf teremt? Hogy magam is félek tőle néha? Hogy már nem érzem magam biztonságban a saját otthonomban?

Kristóf ekkor belépett a konyhába. – Na mi lesz már? Megint anyádra várunk? – szólt oda gúnyosan.

– Kristóf, kérlek… – Ema próbálta csitítani.

– Elég volt! – pattantam fel. – Ez az én házam! Itt én döntöm el, ki maradhat és ki nem!

Csend lett. Kristóf csak megvonta a vállát és kiment. Ema zokogni kezdett.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam Ema halk sírását a másik szobából. Arijána is felébredt éjjel, hozzám bújt. – Mama, miért sír anya?

Mit mondhattam volna? Hogy néha a szeretet sem elég ahhoz, hogy mindent kibírjunk? Hogy vannak határok, amiket még egy anya sem léphet át önmaga miatt?

Másnap reggel Ema csendesen pakolt. Kristóf morcosan dobálta be a ruhákat egy bőröndbe.

– Anya… – kezdte Ema halkan. – Ha most elmennénk… visszafogadnál valaha?

– Mindig visszavárlak titeket – suttogtam –, de csak akkor, ha béke lesz közöttünk.

Kristóf rám nézett. – Ne aggódjon, nem fogunk zavarni többet.

Ahogy elmentek, üresség maradt utánuk. Napokig csak ültem a nappaliban és bámultam a falat. Arijána rajzát néztem az asztalon: egy házat rajzolt három emberrel. Mind mosolyogtak.

Aztán jöttek a telefonhívások. Ema néha hívott, de mindig feszülten beszélt. Hallottam a háttérben Kristóf hangját: „Ne panaszkodj anyádnak!” Egyre ritkábban keresett.

A faluban is beszélni kezdtek rólam: „Milyen anya az ilyen? Saját lányát kidobja!” Aranka néni is áthozott egy tál levest: – Jól vagy, Ilona? Nem lesz ebből baj?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem és hallgattam az óraketyegést.

Egy este Ema váratlanul megjelent Arijánával. Kristóf nem volt velük.

– Anya… – kezdte Ema könnyes szemmel –, nem tudom mit csináljak. Kristóf egyre rosszabb. Ordít velem, Arijánával is türelmetlen… Félek tőle.

Magamhoz öleltem őket. – Maradjatok itt ma éjjel – mondtam halkan.

Aznap este először éreztem újra otthonnak a házat. Arijána békésen aludt mellettem, Ema pedig végre nyugodtan lélegzett.

Másnap reggel Kristóf dühösen állított be. – Mit képzelsz magadról? El akarod venni tőlem a családomat?

– Nem veszek el senkit – válaszoltam remegő hangon –, de nem engedem, hogy bántsd őket!

Ekkor Ema is felemelte a hangját: – Elég volt! Nem akarok így élni tovább!

Kristóf dühösen kiviharzott. Azóta nem láttuk.

Az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba. Ema munkát talált a közeli boltban, Arijána újra mosolygott. De bennem ott maradt a fájdalom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg jó anya vagyok így?

Néha még most is felriadok éjszaka: hallom Kristóf hangját, érzem Ema könnyét az arcomon.

De amikor reggel Arijána hozzám bújik és azt mondja: „Mama, itt jó nekem”, akkor úgy érzem, talán mégsem vagyok rossz anya.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért és azokért, akiket szeretek? Ti mit tettetek volna a helyemben?