A szeretet terhe: Amikor a segítség árt

– Gergő, már megint nem mentél el az állásinterjúra? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen szorítottam a bögrét. A fiam csak vállat vont, tekintete a padlóra szegeződött. – Minek? Úgysem vesznek fel sehová – motyogta.

A szívem összeszorult. Harminckét éves, és még mindig velem él ebben a szűkös panelban Újpesten. Minden nap próbálom bátorítani, segítek önéletrajzot írni, ruhát választani, de ő egyre inkább visszahúzódik. A férjem, Laci már hónapok óta csak morgolódik. – Hagyd már, Éva! Nem vagy a szolgája! – mondja újra meg újra, de én nem tudom elengedni. Hiszen ő a fiam. Az én Gergőm.

Aznap este is csendben vacsoráztunk. Laci a híradót nézte, Gergő a telefonját nyomkodta. Én csak ültem köztük, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Aztán egyszer csak felpattantam.

– Elég volt! – kiáltottam. – Nem bírom tovább ezt a tehetetlenséget! Gergő, mondd meg végre, mit akarsz az élettől!

A fiam rám nézett. A szeme sötét volt és üres.

– Semmit – felelte halkan. – Úgyis mindegy.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hol rontottam el. Mindig mindent megtettem érte. Amikor kicsi volt, én vittem óvodába, én tanítottam biciklizni, én vigyáztam rá, amikor beteg volt. Amikor az iskolában csúfolták, én beszéltem a tanárokkal. Amikor megbukott matekból, én fizettem a különórát. Most pedig itt vagyunk: ő felnőtt férfi, mégis úgy érzem, mintha még mindig az én felelősségem lenne minden lépése.

Másnap reggel Laci már korán elment dolgozni. Gergő még aludt. A konyhában ültem egyedül, amikor megszólalt a telefonom. Az anyám volt az.

– Éva, ne haragudj, hogy ilyen korán hívlak – mondta –, de aggódom érted. Nem lehet így élni! Engedd el egy kicsit Gergőt! Hadd tanulja meg a saját hibáiból!

– De mi van, ha nem tudja megoldani? – suttogtam.

– Akkor majd elesik. De fel is állhat. Ha mindig ott vagy mögötte, sosem fogja megtanulni.

Letettem a telefont, és sírni kezdtem. Anyámnak igaza volt. De hogyan engedjem el azt, akit egész életemben védtem?

Aznap délután Gergő kijött a szobájából.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

Leültünk egymással szemben.

– Sajnálom, hogy csalódást okozok nektek – mondta halkan. – Tudom, hogy többet vártatok tőlem…

– Nem… – kezdtem volna mentegetni őt, de felemelte a kezét.

– Kérlek… ne ments fel mindig! Felnőtt vagyok. Tudom, hogy bajban vagyok. De néha úgy érzem, mintha megfojtanál a szereteteddel.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Megfojtom? Én? Hiszen csak segíteni akartam!

Este Laci hazajött. Megpróbáltam beszélni vele.

– Laci… szerinted tényleg túlzásba viszem?

A férjem sóhajtott.

– Nézd, Éva… mindketten szeretjük Gergőt. De ha nem engeded hibázni, sosem fog felnőni igazán.

Aznap este először hagytam Gergőt egyedül vacsorázni. Nem szóltam rá, hogy mosogasson el maga után. Nem kérdeztem meg tőle századszor is, hogy jelentkezett-e valahová dolgozni. Csak figyeltem őt csendben.

Néhány hét telt el így. Nehéz volt nem beleszólni mindenbe. Néha úgy éreztem magam, mint egy árnyék: ott vagyok mellette, de nem érinthetem meg többé igazán.

Egy reggel aztán Gergő odajött hozzám.

– Anya… találtam egy munkát. Nem nagy dolog, csak egy raktárban kell pakolni… de szeretném kipróbálni magam.

Először nem tudtam megszólalni. Aztán átöleltem őt.

– Büszke vagyok rád – suttogtam.

Azóta sok minden változott nálunk. Gergő dolgozik, kevesebbet van otthon. Néha még mindig aggódom érte – hiszen az anyai szív sosem nyugszik igazán –, de próbálom hagyni élni.

Minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg segítünk azzal, ha mindent megteszünk a szeretteinkért? Vagy néha az igazi szeretet az elengedésben rejlik?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ anyai gondoskodás és túlféltés között?