A szív hullámain – Egy magyar nő útja önmagához, családi árnyékok és szerelmi csalódások között

– Miért mindig én? – ziháltam magamban, miközben a liftajtó becsapódott mögöttem. A szűk kabinban a parfümök és az izzadság keveredett, a vállamhoz nyomódott egy idegen férfi aktatáskája. – Elnézést – motyogtam, de a hangom elnyelte a lift zúgása. A férfi csak bólintott, én pedig próbáltam nem gondolni arra, hogy odafent, a lakásomban, valaki már várja, hogy kiszolgáljam.

A nevem Veronika. Harmincnégy éves vagyok, Budapesten élek, egy kétszobás panelban, amit a nagymamámtól örököltem. Sokan azt hiszik, ez áldás. Nekem inkább átoknak tűnt. Mióta az eszemet tudom, mindig valaki más életét éltem: előbb anyámét, aztán a férfiakét, akik sorra beköltöztek hozzám – először Krisszel kezdődött minden.

De most Tomi vár rám odafent. Tomi, aki már reggel is csak annyit mondott: – Ugye lesz vacsora? – és közben a telefonját nyomkodta. Aztán elment dolgozni, én pedig egész nap azon gondolkodtam, hogyan mondjam meg neki: elég volt.

A lift megállt. Kiszálltam, a folyosón visszhangzottak a lépteim. A kulcs csörgött a kezemben. Beléptem. Tomi a kanapén feküdt, meccset nézett.

– Szia – mondtam halkan.
– Szia. Kaja mikor lesz? – kérdezte fel sem nézve.

A gyomrom összeszorult. Letettem a táskámat.
– Tomi… beszélnünk kellene.
– Most? Meccs van.
– Most.

Felült. – Mi van már megint?
– Elegem van ebből. Abból, hogy csak lakótárs vagyok neked. Hogy mindent én csinálok. Hogy…
– Ne kezd már megint! – legyintett. – Ha nem tetszik, elmegyek.

És ekkor rájöttem: nem félek ettől. Sőt, ezt akarom.

Gyerekkoromban anyám volt mindenem. Apám elment, amikor kilencéves voltam. Anyám dolgozott reggeltől estig, én meg próbáltam jó kislány lenni. Aztán jött Laci bácsi – anyám új férje –, aki miatt hirtelen idegen lett a saját otthonom. Anyám rám szólt: – Ne járkálj abban a rövidnadrágban! Nem illik! – Én pedig bezárkóztam a szobámba.

A nagymamám mentett meg: – Gyere hozzám lakni, kicsikém! – mondta egyszerűen. Így lettem panel-lakó már tizenhat évesen.

A nagyi halála után egyedül maradtam. Azt hittem, felnőtt vagyok. Aztán jött Krisztián az egyetemről: magas volt, sportos, minden lány odavolt érte. Egy nap leült mellém az előadáson.
– Szia! Te is magyar szakos vagy?
– Igen…
– Akkor együtt tanulhatunk? – mosolygott rám.

Egy hónap múlva már nálam lakott. Anyám szólt: – Veronika, ez nem jó ötlet! – De én csak legyintettem: – Neked sem szóltam bele! – Veszekedtünk is emiatt.

Krisztián két évig volt velem. Aztán lediplomáztunk, és ő közölte:
– Elmegyek Pécsre dolgozni. Majd onnan tovább Pestre.
– És én?
– Te? Te majd találsz magadnak valakit…

Ott maradtam egyedül a nagyi lakásában, összetört szívvel és anyámmal, aki végül csak annyit mondott: – Gyere haza pár napra! Nem mondok semmit…

Azóta minden férfi csak átmeneti vendég volt nálam. Volt egy Zoli is – ő három hónapig bírta nálam, aztán eltűnt egy SMS-sel: „Ne haragudj, nem nekem való ez.”

Aztán jött Tomi. Ő legalább dolgozott rendesen, de sosem kérdezte meg: hogy vagyok? Mit szeretnék? Csak azt várta el, hogy legyen meleg étel és tiszta ruha.

A barátnőim szerint szerencsés vagyok:
– Legalább nem kell albérletet fizetned!
De én úgy éreztem magam, mint egy ingyenes szállásadó.

Aznap este Tomi tényleg elment. Nem volt nagy jelenet: összepakolt pár pólót és szó nélkül becsapta maga mögött az ajtót. Én ott maradtam a csendben.

Másnap reggel anyám hívott:
– Mi van veled? Hallottam Tominak új barátnője van…
– Anyu! Honnan tudod?
– A Facebookon láttam… De ne aggódj! Majd jön másik!

Nem akartam másikat. Először életemben csak magam akartam lenni.

A munkahelyemen mindenki úgy tett, mintha semmi sem történt volna:
– Veronika, leadtad már azt az Excel-táblát?
– Persze…
De belül üres voltam.

Kati kolléganőm egyszer félrehívott:
– Te figyelj… nem akarsz eljönni velem hétvégén kirándulni? Kicsit kiszellőztetni a fejed?
– Nem tudom…
– Ne csináld már! Mindig csak otthon ülsz! Nem járhatsz így egész életedben!

Igaza volt. Elmentem vele Dobogókőre. Ott ültem a kilátónál és néztem a Dunakanyart. Kati rám nézett:
– Mitől félsz igazából?
– Hogy mindig egyedül maradok…
– Vagy attól félsz, hogy végre önmagadnak kell lenned?

Hazafelé azon gondolkodtam: lehet-e valaki boldog egyedül? Vagy csak megszoktuk, hogy mindig kell valaki mellénk?

Pár hét múlva anyám beállított hozzám egy tál rakott krumplival:
– Hoztam neked ebédet! – mondta mosolyogva.
Leültünk az asztalhoz. Anyám sóhajtott:
– Tudod… én is féltem egyedül maradni Laci bácsi után. De aztán rájöttem: jobb egyedül lenni néha, mint rossz társaságban.
– Anyu… te sosem mondtad ezt nekem!
– Mert mindig azt akartam hinni, hogy majd te jobban csinálod nálam.

Sírva fakadtam. Anyám átölelt.
– Nem baj, ha hibázol! Csak ne hagyd, hogy mások éljék helyetted az életed!

Azóta eltelt fél év. Egyedül vagyok a lakásban – de most már nem érzem magam magányosnak. Néha még fáj a múlt: Krisztián arca felvillan álmomban; Tomi hangját hallom a folyosón; anyám aggódó tekintete kísér minden döntésemben.
De most először érzem azt: talán tényleg lehet újrakezdeni.

A munkahelyemen új projektet kaptam; esténként sétálok a Margitszigeten; hétvégente találkozom Katival és beszélgetünk az élet nagy dolgairól.
Néha mégis elbizonytalanodom: vajon tényleg jó úton járok? Nem kéne mégis keresnem valakit? Vagy végre megtanulhatom szeretni önmagamat?

Ti mit gondoltok? Lehet boldog az ember egyedül is Magyarországon? Vagy tényleg csak akkor ér valamit az életünk, ha van mellettünk valaki?