A szoba, ami mindent megváltoztatott – Egy családi határvonalakról és magányról szóló történet

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszitek velem! – kiáltottam, miközben anyám a szekrényemből szedte ki a ruháimat. A hangom remegett, a torkomban gombóc nőtt. Az egész lakásban feszültség vibrált, mintha minden bútor, minden fal tudná, hogy valami végérvényesen megváltozik.

– Zsófi, kérlek, ne nehezítsd meg! – sóhajtott anyám, de a hangja fáradt volt, nem volt benne semmi meggyőződés. – Tudod, hogy Nóri néniéknek most nagy szükségük van ránk. Petra nem maradhat tovább náluk.

Petra. Az unokatestvérem. Mindig is kedveltem őt, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer az én szobámban fog lakni. Hogy az én ágyneműmön alszik majd, az én könyveimet pakolja arrébb, és az én titkaimat kutatja a fiókjaimban. Hogy minden este az ő lélegzetét hallgatom majd a sötétben, miközben próbálok elaludni.

Aznap este már csak egy matrac várt rám a nappali sarkában. A család összegyűlt vacsorázni, de én csak bámultam a tányéromat. Apa próbált viccelődni, de senki sem nevetett igazán. Petra csendben ült, lesütött szemmel. Anyám idegesen tördelte a kezét.

Az első hét maga volt a pokol. Petra mindenben más volt, mint én. Ő korán kelt, én későn feküdtem le. Ő szerette a rendet, én inkább kreatív káoszban éltem. Ő beszélgetni akart velem esténként, én csak csendre vágytam. Egyik este már nem bírtam tovább.

– Miért pont az én szobám? – kérdeztem tőle halkan.

– Nem akartam ezt – suttogta vissza. – De anyukám azt mondta, itt jobb lesz nekem.

Nem válaszoltam. Csak bámultam a plafont, és próbáltam nem sírni. De éjjelente mégis mindig könnyek között aludtam el.

A barátaim is észrevették, hogy valami nincs rendben velem. Réka egyszer félrehívott az iskolában.

– Zsófi, mi baj van? Olyan vagy mostanában, mint aki árnyékban él.

Elmeséltem neki mindent. Hogy mennyire hiányzik a saját terem, hogy mennyire idegennek érzem magam otthon. Hogy anyám és apám csak Petra körül forognak, mintha én már nem is lennék fontos.

– Próbáltál velük beszélni? – kérdezte Réka.

– Próbáltam – sóhajtottam. – De mindig azt mondják, hogy legyek türelmes. Hogy ez csak átmeneti.

De az átmeneti hetekből hónapok lettek. Petra egyre inkább otthon érezte magát nálunk. Anyám vele főzött sütit hétvégén, apám vele nézte a meccset vasárnap délutánonként. Én pedig egyre inkább háttérbe szorultam.

Egy este aztán robbant a bomba. Veszekedés tört ki köztünk Petrával.

– Miért kell mindig mindent elrontanod? – csattant fel Petra, amikor véletlenül összetörtem az egyik bögréjét.

– Ez az én házam! – ordítottam vissza. – Az én életem! Nem kértelek ide!

Petra elsírta magát és bezárkózott a fürdőszobába. Anyám rám förmedt:

– Zsófi! Hogy beszélsz vele? Nem látod, mennyire nehéz neki?

– És nekem? Nekem nem nehéz?! – zokogtam vissza.

Aznap este először gondoltam arra komolyan: talán jobb lenne elköltözni. De hová mehettem volna tizenhat évesen?

A következő hetekben egyre kevesebbet beszéltem otthon. Az iskolában is visszahúzódtam. Réka próbált segíteni, de már nem tudtam megnyílni neki sem igazán. Egyre inkább úgy éreztem: elveszítettem önmagam.

Egyik délután aztán váratlanul hazaért Nóri néni és Petra anyukája is eljött érte. Petra összepakolta a holmiját és csendben elköszönt tőlem.

– Sajnálom – mondta halkan.

Nem tudtam mit mondani neki. Csak bólintottam.

Amikor végre újra beléphettem a saját szobámba, minden idegennek tűnt. Az ágyam más illatú volt, a könyveim máshogy sorakoztak a polcon. Leültem az ablak elé és csak néztem ki a sötétbe.

Anyám bejött hozzám.

– Zsófi… – kezdte bizonytalanul.

– Nem akarok most beszélgetni – mondtam halkan.

Napokig tartott, mire újra otthon éreztem magam a saját szobámban. De valami végleg eltört bennem. Már nem bíztam úgy a családomban, mint régen. Már nem hittem el feltétel nélkül, hogy mindig mellettem állnak majd.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire törékeny egy család? Hogy lehet újra bízni azokban, akik egyszer már cserbenhagytak? Ti mit tennétek a helyemben?