A szomszéd ajtó mögött – Egy lakás, egy titok, egy döntés

– Hallod, Zsófi, már megint sír a gyerek – suttogta át a falon keresztül az anyám hangja a telefonban, miközben én a dobozok között ültem új lakásomban, és próbáltam elhinni, hogy tényleg sikerült. Azt hittem, a legnagyobb gondom az lesz, hogy hova rakjam a könyveimet vagy milyen színt válasszak a nappali falára. Ehelyett minden este ugyanaz a halk, elfojtott sírás szűrődött át a vékony falakon.

Az első héten még próbáltam nem tudomást venni róla. „Biztos csak rossz napja volt a kisfiúnak” – nyugtattam magam. De amikor harmadszor is hallottam, ahogy az anyja, Katalin, felemeli a hangját: – Elég volt, Marci! Hányszor mondjam még? – már nem tudtam elfordítani a fejem. Marci lehetett vagy nyolc éves, vékony hangja minden alkalommal összeszorította a szívemet.

Egyik este, amikor épp az ablakot csuktam be, megláttam őket az udvaron. Katalin idegesen rángatta maga után Marcit, aki lehajtott fejjel, némán tűrte. A férje, Gábor, csak állt a lépcsőházban, kezében egy sörösdobozzal, és közönyösen bámult maga elé. Aztán hirtelen Katalin rám nézett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Mintha segítséget kérne – vagy talán csak szégyellte magát.

Másnap reggel a liftben találkoztunk. – Jó reggelt – köszöntem bizonytalanul. Katalin csak bólintott, Marci pedig úgy bújt mögé, mintha láthatatlan akarna lenni. A liftben feszülten hallgattuk egymás lélegzetét. Meg akartam kérdezni: „Minden rendben?” De nem mertem. Mi közöm hozzá? – gondoltam. Hiszen alig ismerem őket.

Aznap este azonban már nem tudtam aludni. A sírás most hangosabb volt, mint valaha. A falnak támasztottam a fejem és hallgattam. – Nem akarok menni! – zokogta Marci. – Kérlek, anya! Ne küldj el! – Katalin hangja remegett: – Muszáj! Nem bírom tovább! – Gábor hangosan becsapta az ajtót.

Másnap reggel Marci nem ment iskolába. Láttam az ablakból: egész nap csak ült az udvaron egyedül, egy szakadt plüssmackót szorongatva. Délután összeszedtem minden bátorságomat és lementem hozzá.

– Szia Marci! – próbáltam mosolyogni. – Szereted a focit? Van egy labdám fent…

Marci csak vállat vont. – Apa nem engedi játszani… – motyogta.

– Miért nem? – kérdeztem óvatosan.

– Mert… mert rossz vagyok – suttogta.

A szívem összeszorult. Leültem mellé a padra. – Tudod, én is sokszor voltam rossz gyerek – mondtam neki halkan. – De attól még szeretnek az emberek.

Marci rám nézett nagy barna szemeivel. – Anyu sírni szokott esténként… Azt hiszi, nem hallom.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette és hallgattam vele együtt a csendet.

Aznap este újra hallottam a veszekedést. Gábor ordított: – Elég volt ebből a hisztiből! Ha nem bírod, menj el te is! – Katalin zokogott. Valami eltört bennem.

Másnap reggel becsöngettem hozzájuk. Katalin nyitott ajtót, szemei vörösek voltak a sírástól.

– Bocsánat… csak… aggódtam Marcsiért – mondtam zavartan.

Katalin először meg akarta zárni az ajtót, de aztán megremegett a keze. – Nem tudom mit csináljak… Gábor már nem olyan, mint régen… Minden nap iszik… és… néha bánt is minket… De nem akarom elveszíteni Marcit…

Ott álltam az ajtóban és úgy éreztem, mintha rám nehezedne az egész világ súlya. Mit tehetek én? Egy szomszéd? Hívjam a gyámügyet? Szóljak valakinek? Vagy csak hallgassak tovább?

Aznap este újra találkoztam Marcival az udvaron.

– Szerinted anya elmegy? – kérdezte halkan.

– Nem tudom… de biztos vagyok benne, hogy szeret téged – válaszoltam neki.

Hazamentem és egész éjjel forgolódtam az ágyban. Vajon meddig tart még ez így? Meddig nézzük tétlenül egymás szenvedését ebben az országban? Miért félünk segíteni?

Másnap reggel végül felhívtam egy régi barátnőmet, aki szociális munkásként dolgozik. Elmondtam neki mindent. Ő azt mondta: „Zsófi, néha egy kívülálló többet segíthet, mint gondolná. Ha senki sem szólal meg, semmi sem változik.”

Most itt ülök az ablakban és nézem Marcit az udvaron. Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg segíthetek? Vagy csak újabb bajt hozok rájuk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet csendben maradni egy ilyen helyzetben?