A szomszéd, aki helyettem is szeretett – Egy magányos anya vallomása

– Miért nem jössz el végre, Anna? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen szorítottam a bögrét. A vonal másik végén csend volt, csak a háttérben hallottam unokám nevetését. – Tudod, anya, most nagyon sok a dolgom – felelte végül Anna fáradtan. – Majd jövő héten, jó?

Letettem a telefont, és úgy éreztem, mintha egy kő zuhant volna a gyomromba. Ez már a harmadik hét volt zsinórban, hogy elhalasztotta a látogatást. Péter fiam is ritkán hívott, mindig csak pár percet szánt rám, mintha kötelességből tenné. A lakásban csend honolt, csak az óra kattogása töltötte be a teret. A férjem már öt éve nincs velünk; azóta minden nap egyre hosszabbnak tűnik.

Azt hittem, ez az élet rendje: a gyerekek felnőnek, elköltöznek, saját családot alapítanak. De valahol mélyen mindig reméltem, hogy szükségük lesz rám, hogy nem felejtenek el teljesen. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy régi bútordarab: hasznos voltam, amíg kellettem, de most már csak útban vagyok.

Egyik délután, amikor már harmadszor melegítettem fel ugyanazt a levest – mert minek főzzek magamnak rendes ételt? –, kopogtak az ajtón. Katalin állt ott, a szomszédasszonyom. Egy tál frissen sült pogácsát tartott a kezében.

– Marika néni, gondoltam, hozok egy kis harapnivalót. Olyan rég láttam magát mosolyogni – mondta kedvesen.

Először tiltakoztam: – Nem kellett volna fáradnia…

– Ugyan már! – legyintett. – Nekem is jól esik a társaság. Tudja, az én lányom Németországban él, ritkán látom. Néha úgy érzem, csak egymásra számíthatunk itt a házban.

Leültünk beszélgetni. Először csak udvariasan cseverésztünk az időjárásról meg a ház gondjairól. De aztán valahogy kibukott belőlem minden: hogy mennyire fáj a gyerekeim közönye, hogy mennyire hiányoznak azok az idők, amikor együtt ültük körbe az asztalt vasárnaponként.

Katalin nem szólt közbe, csak hallgatott és néha megszorította a kezem. Aznap este először aludtam el könnyek nélkül hónapok óta.

A következő hetekben Katalin rendszeresen átjött: néha csak egy kávéra, máskor segített bevásárolni vagy elvitt az orvoshoz. Együtt nevettünk régi magyar filmeken, és néha együtt sírtunk is – főleg amikor szóba került a család.

Egyik nap azonban Anna felhívott. – Anya, miért nem szóltál, hogy kórházba kerültél? – kérdezte szemrehányóan.

– Nem akartalak zavarni… Katalin segített mindenben – válaszoltam halkan.

– Katalin? Az a szomszédasszony? – kérdezte gyanakodva.

– Igen. Ő volt mellettem, amikor szükségem volt rá.

A vonal végén hosszú csend következett. Éreztem Anna sértettségét és bűntudatát is egyszerre.

Péter is felhívott pár nap múlva: – Anya, tényleg minden rendben van? Miért nem szóltál nekünk?

– Ti mindig elfoglaltak vagytok… Nem akartam terhet rakni rátok – mondtam ki végül azt, amit hónapok óta éreztem.

A beszélgetések után napokig nyugtalan voltam. Vajon hibáztam? Túl sokat vártam el tőlük? Vagy ők felejtettek el engem?

Egy vasárnap délután Katalin átjött egy nagy fazék gulyással. – Ma együtt ebédelünk! – jelentette ki határozottan.

Nevetve pakoltuk meg az asztalt: savanyúságot tettem ki, ő friss kenyeret hozott. Az ablakon keresztül beszűrődött a templom harangjának hangja; gyerekkoromban ilyenkor mindig együtt ültük körbe az asztalt anyámmal és apámmal.

– Tudja, Marika néni – mondta Katalin halkan –, néha az élet úgy hozza, hogy nem azok lesznek a családunk, akiket vér szerint annak kellene tekintenünk.

Ránéztem és könny szökött a szemembe. Igaza volt. Aznap este először éreztem hálát azért, amim van – nem csak fájdalmat azért, amit elvesztettem.

Pár héttel később Anna váratlanul beállított hozzám az unokáimmal. Zavartan állt az ajtóban.

– Anya… Sajnálom. Talán tényleg túl ritkán jövünk…

Megöleltük egymást. Nem mondtam semmit; nem is kellett. Az unokáim kacagása betöltötte a lakást.

Azóta sem lett minden tökéletes: Anna és Péter továbbra is elfoglaltak, de néha felhívnak vagy átugranak egy órára. Katalin pedig továbbra is mellettem áll; néha úgy érzem, ő az én igazi családom.

Vajon miért van az, hogy néha egy idegen többet jelent számunkra, mint a saját vérünk? El tudjuk-e valaha engedni azt a fájdalmat, amit szeretteink okoznak nekünk?