A szomszéd, aki sosem elégedett – Egy budapesti paneldráma

– Márta, ne haragudj, de most tényleg nem tudok adni több cukrot! – szóltam ki az ajtón, miközben a konyhában remegő kézzel szorítottam a bögrét.

A panelház folyosóján visszhangzott a hangom. Márta, a szomszédom, ott állt az ajtóban, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha legalábbis tartoznék neki valamivel. Pedig csak két hete költöztem be ebbe a lakásba, amit anyámék segítségével sikerült megvennem. Azt hittem, végre önálló lehetek, de Márta minden nap újabb és újabb kérésekkel állt elő: először csak egy kis cukor, aztán tej, majd egy egész tálca pogácsa, amit „úgyis szeretek sütni”.

Az első napokban még örültem neki. Végre valaki beszélget velem ebben az idegen házban. De ahogy telt az idő, Márta egyre többet követelt. Egyik este például kopogás nélkül bejött, amikor épp telefonon beszéltem anyámmal.

– Jaj, Zsófi, ne haragudj, de elfogyott a kávém. Tudnál adni egy bögrével? – kérdezte olyan természetességgel, mintha a saját lakásában lenne.

Anyám a vonal másik végén hallotta a beszélgetést.

– Ki az már megint? – kérdezte fojtott hangon.

– Csak a szomszéd – suttogtam vissza.

– Ne hagyd magad! – mondta anyám határozottan. – Az emberek kihasználják azt, aki engedi.

De én nem akartam udvariatlan lenni. Mindig azt tanították otthon, hogy segíteni kell másokon. Csakhogy Márta nem ismert határokat. Egyik este például átjött vacsorázni – meghívás nélkül –, és amikor szóvá tettem, hogy most inkább egyedül lennék, megsértődött.

– Hát ilyenek ezek a mai fiatalok! – csattant fel. – Bezzeg régen mindenki összetartott!

A szavai fájtak. Éreztem magamban a bűntudatot, mintha tényleg én lennék az önző. De közben egyre jobban fojtogatott az érzés, hogy elveszítem az otthonomat. Ez volt az első saját lakásom, mégis úgy éreztem magam benne, mint egy vendég.

Egyik este aztán elérkezett a fordulópont. Fáradtan értem haza a munkából – egy reklámügynökségnél dolgoztam gyakornokként –, és alig vártam, hogy végre leülhessek egy csésze teával. Márta azonban már várt rám a folyosón.

– Zsófikám! Képzeld el, ma egész nap fájt a fejem. Nincs véletlenül Algopirined? – kérdezte panaszos hangon.

– Nincs sajnos – hazudtam. Valójában volt otthon gyógyszerem, de már nem bírtam tovább.

Márta arca elkomorult.

– Hát jó… – mondta sértődötten, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap este sírva hívtam fel anyámat.

– Nem bírom tovább! – zokogtam. – Ez már nem normális!

Anyám hallgatott egy darabig, majd halkan megszólalt:

– Zsófi, ez a te otthonod. Jogod van hozzá, hogy határokat húzz. Ha most nem teszed meg, soha nem lesz nyugalmad.

Másnap reggel Márta újra kopogott. Mély levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót.

– Zsófi, tudnál segíteni kitakarítani nálam? Olyan rosszul érzem magam… – kezdte.

Ezúttal azonban nem engedtem.

– Sajnálom Márta néni, de ma nem érek rá. És szeretném megkérni arra is, hogy ne jöjjön át ilyen gyakran. Szükségem van egy kis magánéletre.

Márta döbbenten nézett rám.

– Hát ilyen hálátlan vagy? – kérdezte remegő hangon.

– Nem vagyok hálátlan – feleltem halkan –, csak szeretném élni a saját életemet.

Aznap este először éreztem magam igazán otthon ebben a lakásban. Persze bűntudatom volt – hiszen Márta magányos volt –, de végre fellélegezhettem.

A következő hetekben Márta ritkábban jelent meg. Néha még mindig átkopogott valamiért, de már tudtam nemet mondani. A ház többi lakója is elkezdett velem beszélgetni; kiderült, hogy ők is hasonlókat éltek át vele.

Egy vasárnap délután leültem az ablak elé egy csésze teával és elgondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam kiállni magamért?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húznátok meg a határt segítés és kihasználás között?