A szomszédok árnyékában: Egy házasság határán
– Judit, te tudod, hogy Gábor nem volt egyedül tegnap este? – súgta oda nekem Zsuzsa néni, miközben a lépcsőházban összefutottunk. A hangja remegett, mintha attól félne, hogy valaki meghallja. A szívem egy pillanatra kihagyott. – Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza, próbálva nem mutatni, mennyire megrémültem.
– Láttam, amikor egy fiatal nővel mentek fel hozzátok. Nem először – tette hozzá halkan.
A kezem ökölbe szorult a táskámon. Nem akartam elhinni, amit hallok. Gáborral tizenkét éve vagyunk házasok. Együtt építettük fel ezt a lakást, minden bútorhoz közös emlék fűz. Az utóbbi időben valóban sokat dolgoztam, néha késő estig bent maradtam az irodában, hogy befejezzem a könyvelést. De sosem gondoltam volna, hogy ez történhet.
Ahogy beléptem a lakásba, minden tárgy idegennek tűnt. A kanapé, ahol esténként összebújtunk, most hideg és üres volt. Gábor még nem ért haza. Leültem az asztalhoz, és csak bámultam magam elé. Vajon igaz lehet? Vagy csak félreértés? Zsuzsa néni sosem pletykált ok nélkül.
Este Gábor vidáman lépett be az ajtón.
– Szia, drágám! Hogy telt a napod?
Nem tudtam rá nézni. – Fárasztó volt – válaszoltam röviden.
– Valami baj van? – kérdezte aggódva.
– Te mondd meg – vágtam vissza keményebben, mint szerettem volna.
Láttam rajta a meglepetést, de nem firtatta tovább. Aznap este alig szóltunk egymáshoz. Éjjel alig aludtam. Folyton az járt a fejemben, hogy vajon tényleg megcsal-e. Másnap reggel úgy döntöttem, beszélek vele.
– Gábor, beszélnünk kell – mondtam határozottan.
– Miről?
– Arról, hogy ki az a nő, akit felhozol a lakásba, amikor nem vagyok itthon.
Gábor arca elsápadt. – Miről beszélsz?
– A szomszédok látták. Ne hazudj nekem!
Hosszú csend következett. Csak a hűtő zümmögése hallatszott.
– Judit… ez nem az, aminek látszik – kezdte végül halkan.
– Akkor micsoda? – kérdeztem remegő hangon.
– Ő… ő egy régi barátom lánya. Segítek neki munkát találni Budapesten. Nincs hol aludnia néha, ezért feljött hozzánk…
Nem tudtam eldönteni, hogy elhiggyem-e. A bizalom megingott bennem. Aznap egész nap csak ezen járt az eszem. Megpróbáltam beszélni Zsuzsa nénivel is.
– Juditkám, én csak azt mondtam el, amit láttam. Nem tudom ki az a lány, de már többször is itt volt – mondta őszintén.
Este újra szóba hoztam Gábornak.
– Miért nem mondtad el nekem korábban?
– Nem akartalak idegesíteni. Tudom, mennyire stresszes mostanában a munkád…
– De ezzel csak rosszabb lett! – kiáltottam rá.
Aznap este sírva feküdtem le. Úgy éreztem, mintha minden összeomlott volna körülöttem. A barátnőmnek, Katának is elmeséltem mindent.
– Judit, ha egyszer meginog a bizalom, nagyon nehéz visszaépíteni – mondta Kata komolyan. – De lehet, hogy tényleg csak segíteni akart…
Napokig kerülgettük egymást Gáborral. Ő próbált kedves lenni, de bennem ott motoszkált a kétely. Egyik este aztán váratlanul becsöngetett hozzánk az a lány is.
– Jó estét kívánok! Én vagyok Réka… Szeretném megköszönni Gábornak a segítséget…
Ott állt előttem egy huszonéves lány, szemében őszinte hálával. Elmesélte, hogy vidékről jött fel munkát keresni, és Gábor valóban csak segített neki.
Mégis… valami nem hagyott nyugodni. Miért nem beszélt erről nekem? Miért kellett titkolózni?
Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg csak segíteni akart? Vagy én vagyok túl naiv? Lehet-e újra bízni valakiben, ha egyszer már megingott a bizalom?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy jobb lenne továbblépni?