A szomszédom azt hitte, örökké vigyázok a gyerekére – de én már nem bírom tovább

– Már megint nálad van a Marci? – kérdezte fojtott hangon a férjem, Zoltán, miközben az ajtóban állt, kezében a bevásárlószatyorral. A konyhából kihallatszott a két kisfiú viháncolása, ahogy a műanyag autókat tologatták a padlón.

– Igen, Ágnes csak egy órára ugrott el – válaszoltam halkan, de már magam sem hittem el. Tudtam, hogy ez az „egy óra” megint legalább három lesz. Zoltán sóhajtott, letette a szatyrot, és rám nézett. – Ez így nem mehet tovább, Anna. Nem a te dolgod mindig vigyázni rájuk.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. De hogyan mondjam ezt meg Ágnesnek? Hiszen amikor mindketten otthon maradtunk a gyerekekkel, annyira jó volt, hogy volt kivel beszélgetni, kivel megosztani az anyaság nehézségeit. De mostanra úgy éreztem magam, mint egy bébiszitter, akit sosem fizetnek ki.

Aznap este Ágnes átjött Marciért. Fáradtan mosolygott rám.

– Jaj, Anna, annyira hálás vagyok! Tudod, mennyire nehéz mostanában minden…

– Persze – vágtam rá gyorsan, de közben a torkomban dobogott a szívem. Megint nem mondtam semmit. Csak álltam ott, és néztem, ahogy Marci felkapja a cipőjét és kiszalad az ajtón.

Az éjszaka közepén felébredtem. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: miért nem tudok nemet mondani? Miért érzem mindig azt, hogy nekem kell mindenkinek segíteni? Vajon Ágnes tényleg barátnak tart, vagy csak kényelmes neki, hogy mindig ráérek?

Másnap reggel Zoltán már korán elment dolgozni. A fiunk, Bence még aludt. Épp egy kávét főztem magamnak, amikor kopogtak az ajtón. Ágnes állt ott pizsamában, karikás szemekkel.

– Anna, ne haragudj, de muszáj lenne ma is rád bíznom Marcit. El kell mennem az orvoshoz…

Már nyitottam volna a számat, hogy mondjak valamit – bármit –, de csak egy bólintás jött ki belőlem. Ágnes hálásan mosolygott.

– Tudtam, hogy számíthatok rád! – mondta, és már fordult is vissza.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett állat. Bence felébredt, és nyűgösen jött ki a szobából.

– Anya, miért van itt mindig Marci? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit felelni. Csak megsimogattam a fejét.

A nap egyre nehezebben telt. Marci egész délelőtt hisztizett, Bence pedig féltékeny lett rá. A lakásban káosz uralkodott. Délutánra már remegett a kezem az idegességtől.

Este Zoltán hazaért és látta rajtam a feszültséget.

– Anna, ezt nem csinálhatod tovább! – mondta határozottan. – Ki kell állnod magadért!

De hogyan? Hogyan mondjam el Ágnesnek, hogy elég volt? Hogy én is fáradt vagyok? Hogy nekem is szükségem van pihenésre?

Aznap este leültem a gép elé és írtam egy üzenetet Ágnesnek:

„Szia Ági! Szeretnék beszélni veled valamiről. Mostanában sokszor érzem úgy, hogy túl sokat vállalok magamra Marcival kapcsolatban. Szükségem lenne egy kis szünetre. Remélem megérted.”

Tíz percig bámultam az üzenetet. Aztán kitöröltem.

Másnap reggel újra kopogott az ajtónk. Ágnes állt ott Marcival.

– Anna…

Valami eltört bennem.

– Ági, ne haragudj… – kezdtem remegő hangon –, de ma nem tudom vállalni Marcit. Nagyon fáradt vagyok… és Bence is szeretné végre csak velem tölteni a napot.

Ágnes arca megmerevedett.

– Értem… – mondta halkan. – Csak tudod… nekem most nagyon nehéz minden…

– Nekem is – feleltem őszintén.

Csend lett köztünk. Ágnes lesütötte a szemét.

– Rendben van – mondta végül. – Majd megoldom valahogy.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot is. Vajon rossz ember vagyok azért, mert végre kiálltam magamért? Vagy csak most tanulom meg azt, amit már rég tudnom kellett volna: hogy néha nemet kell mondani?

Este Bence odabújt hozzám.

– Anya, ma jó volt csak veled lenni.

Elmosolyodtam és megsimogattam a fejét.

Most itt ülök a sötétben és azon gondolkodom: vajon hol húzódik a határ önzetlenség és önfeladás között? Ti mit tennétek a helyemben?