A szülés, amire senki sem számított: Harcom az életemért és a családomért

– Anya, most mi lesz? – kérdezte remegő hangon a férjem, Gábor, miközben a mentőautó szirénája elnyomta minden más hangomat. A hasam görcsösen fájt, a magzatvíz már rég elfolyt, és csak annyit éreztem: valami nagyon nincs rendben. A kórház felé száguldottunk egy esős, szürke novemberi reggelen, amikor minden megváltozott.

Aznap reggel még azt terveztem, hogy elmegyek a piacra friss zöldségekért. Aztán hirtelen, mintha villám csapott volna belém, olyan erős fájdalom hasított belém, hogy alig kaptam levegőt. Gábor azonnal hívta a mentőket, miközben anyám, Ilona sírva próbált nyugtatni: – Nyugi, kislányom, minden rendben lesz! De a szemében ott volt a félelem.

A kórházban minden olyan gyorsan történt. A nővér, Zsuzsa, futva tolt be a szülőszobába. – Túl korán van még, de mindent megteszünk! – mondta, miközben próbált bátorítani. Az orvosom, Dr. Tóth, komor arccal vizsgált meg. – Komplikáció van. A baba szívhangja gyenge. Azonnal császármetszés kell! – jelentette ki határozottan.

A műtő hideg volt és idegen. A félelem és a fájdalom összekeveredett bennem. Hallottam Gábor hangját valahol távolról: – Szeretlek! Várj vissza! – De már csak a műtőlámpák vakító fényét láttam.

Az altatásból magamhoz térve először csak anyám arcát láttam, könnyes szemmel mosolygott rám. – Megcsináltad! – suttogta. De valami hiányzott. – Hol van a kislányom? – kérdeztem kétségbeesetten.

Napokig tartott, mire először megláthattam Annát az inkubátorban. Apró teste tele volt csövekkel és érzékelőkkel. Az orvosok szerint az első 48 óra kritikus volt. Gábor minden nap ott ült mellettem, de láttam rajta: ő is retteg. Anyám imádkozott értünk otthon és a kórházi kápolnában is.

A családunkban addig sosem beszéltünk igazán az érzéseinkről. Most viszont minden felszínre tört. Egy este Gábor kitört:
– Mi lesz velünk, ha… ha Anna nem marad velünk? Nem tudom elképzelni az életet nélküle…
– Nem szabad így gondolkodnod! – vágtam rá dühösen, de belül én is ugyanezt éreztem.

Az orvosok mindent megtettek. Anna napról napra erősödött, de minden apró javulás után újabb aggodalom jött: vajon lesz-e maradandó károsodása? Vajon normális életet élhet majd? Éjszakánként nem tudtam aludni, csak bámultam a plafont és hallgattam a kórházi zajokat.

A családunk is széthullani látszott. Anyám és Gábor között egyre több volt a feszültség:
– Ha nem siettél volna annyira az autóval, talán nem lett volna ilyen nagy baj! – vágta Gábor fejéhez anyám egy este.
– Te meg csak sírtál! Én legalább próbáltam segíteni! – csattant vissza Gábor.
Én pedig ott ültem köztük, tehetetlenül, miközben úgy éreztem, mindkettőjüknek igaza van… és egyiküknek sincs.

A barátnőim közül sokan próbáltak támogatni, de néhányan inkább elkerültek. Mintha féltek volna attól, hogy az én tragédiám rájuk ragad. Egyedül Éva jött be rendszeresen hozzám:
– Tudod, Zsófi, én is féltem a szüléstől… De amit te átéltél… Nem tudom, hogy bírod ki.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén –, csak muszáj kibírnom.

Hetek teltek el így. Anna végül elhagyhatta az inkubátort. Az első alkalommal, amikor a mellkasomra fektették, úgy éreztem, mintha újra megszülettem volna vele együtt. De a félelem nem múlt el teljesen. Minden apró köhintésre összerezzentem.

Otthon sem lett könnyebb. Gábor visszament dolgozni, de egyre zárkózottabb lett. Egy este leült mellém:
– Zsófi… Én… nem tudom feldolgozni ezt az egészet. Félek attól, hogy elveszíthetlek titeket.
– Én is félek – mondtam ki végre –, de együtt kell továbbmennünk.

Anyám is nehezen engedte el Annát a kezéből. Minden mozdulatomat figyelte:
– Jól tartod? Nem túl hideg neki? Biztos jó ez a tápszer?
Néha úgy éreztem, megfulladok ebben az aggódásban.

Azóta eltelt egy év. Anna egészséges, vidám kislány lett. De bennem ott maradt a kérdés: vajon tehettem volna bármit másképp? Ha hamarabb megyek kórházba? Ha jobban odafigyelek magamra? Vagy egyszerűen csak így kellett történnie?

Minden nap hálát adok azért, hogy együtt vagyunk – de sosem felejtem el azt a félelmet és fájdalmat. Vajon más anyák is így érzik ezt? Ti mit tennétek a helyemben? Tud valaha elmúlni ez a félelem?