A szülés, amire senki sem volt felkészülve: Harcom az életemért és a családomért

– Anya, miért sírsz? – kérdezte a négyéves kislányom, Lili, miközben a kórházi ágyam szélén ült. Próbáltam elrejteni előle a könnyeimet, de nem ment. A fehér falak, a steril illat, a gépek pittyegése mind-mind azt súgták: valami nagyon nincs rendben.

Aznap reggel még azt hittem, minden rendben lesz. A férjem, Gábor izgatottan pakolta be a táskát az autóba, Lili pedig boldogan ugrált körülöttünk. A második gyermekünket vártuk, és bár volt bennem félelem – hiszen az első szülésem sem volt könnyű –, próbáltam elhessegetni a rossz gondolatokat. „Ez most más lesz” – mondogattam magamnak.

A kórházba érve azonban minden megváltozott. A szülőszobán egy fiatal rezidens fogadott, akinek a neve – Szabó doktor – ismeretlen volt számomra. Az orvosom épp szabadságon volt. „Ne aggódjon, minden rendben lesz” – mondta mosolyogva, de a hangjában ott bujkált valami bizonytalanság.

A fájások egyre erősödtek, de valahogy nem haladtunk előre. Gábor aggódva nézett rám, én pedig egyre inkább elvesztettem az időérzékemet. A nővérek jöttek-mentek, de senki sem maradt mellettem hosszabban. Egy ponton már csak arra emlékszem, hogy kiabálok: „Valami nem jó! Nem érzem a babát!” De mintha senki sem hallotta volna meg igazán.

Aztán hirtelen minden felgyorsult. Riasztották az ügyeletes főorvost, Dr. Tóthot. Az arca komor volt, amikor belépett. „Azonnal műtőbe kell mennünk!” – mondta határozottan. Gábor kezét szorítottam, miközben toltak a folyosón. A plafon lámpái villogtak felettem, mintha csak egy rémálomban lennék.

Az altatás előtt még hallottam, ahogy valaki azt mondja: „Sürgős császár!” Aztán sötétség.

Amikor felébredtem, minden csendes volt. Gábor ott ült mellettem, de az arca sápadt és könnyes volt. „Hol van a babám?” – kérdeztem rekedten. Gábor csak annyit mondott: „Él… de intenzíven van. Nagyon gyenge.”

Aznap este egyedül maradtam a gondolataimmal. Vajon mit rontottam el? Miért nem szóltam hamarabb? Miért nem volt ott az orvosom? Miért nem figyelt rám senki igazán? A kórházi rendszer ridegsége, az orvoshiány, a túlterhelt nővérek – mind-mind csak egy-egy láncszem volt abban a láncban, ami végül majdnem elvette tőlem a gyermekemet.

A következő napokban minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Az intenzív osztályon csak üvegfalon keresztül láthattam a kisfiamat, Marcellt. Gépek tartották életben, apró teste alig mozdult. Minden nap könyörögtem Istenhez – vagy bárkihez odafent –, hogy ne vegye el tőlem őt.

Közben Gáborral is egyre több lett a feszültség köztünk. Ő engem hibáztatott: „Miért nem szóltál hamarabb? Miért nem mentünk magánkórházba?” Én pedig őt: „Miért nem álltál ki mellettem erősebben? Miért hagytad, hogy egyedül legyek?” Lili is megérezte a feszültséget; esténként sírva bújt hozzám: „Anya, ugye Marcell hazajön? Ugye minden rendben lesz?”

A családunk széthullani látszott. Anyám naponta hívott telefonon: „Kislányom, erősnek kell lenned!” De én csak sírni tudtam.

Egy hét telt el így. Egy hét rettegésben, bizonytalanságban, haragban és bűntudatban. Végül Marcell állapota javulni kezdett. Az orvosok azt mondták: „Csoda történt.” De én tudtam: ez nem csoda volt, hanem szerencse – és talán némi kitartás.

Amikor végre hazavihettük őt, minden megváltozott – de már semmi sem volt olyan, mint régen. Gáborral próbáltuk újraépíteni a kapcsolatunkat, de valami eltört bennünk azon az éjszakán. Lili is más lett: csendesebb, komolyabb.

Sokszor visszagondolok arra a napra. Vajon ha másik kórházba megyünk? Ha jobban kiállok magamért? Ha többet kérdezek? Ha nem bízom vakon az orvosokban? Talán elkerülhettük volna ezt az egészet.

De most már csak annyit tehetek: minden este odabújok Marcellhez és Lilihez, és remélem, hogy egyszer megbocsátok magamnak.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Lehet egyáltalán feldolgozni egy ilyen traumát Magyarországon ma? Várom a gondolataitokat.