A születésnap, ami mindent megváltoztatott: Hogyan álltam ki a férjem családjával szemben, és mi lett a vége

– Nem, mama, idén nem lesz húsleves meg rántott hús! – mondtam remegő hangon, miközben az anyósom, Ilona néni, ott állt a konyhaajtóban, karba tett kézzel. A hangom visszhangzott a csendben, mintha valami szentségtörést követtem volna el. A férjem, Gábor, épp a nappaliban próbálta elterelni a figyelmét egy focimeccsel, de hallottam, ahogy elakad a lélegzete.

Minden évben ugyanaz: Gábor születésnapja előtt egy nappal csörög a telefon, Ilona néni bejelenti, hogy „csak egy kis családi összejövetel lesz”, aztán másnap délutánra megjelenik az egész família: sógorok, unokatestvérek, sőt még a szomszéd Marika néni is. Én pedig két napig főzök, sütök, takarítok, hogy mindenki elégedett legyen. Soha senki nem kérdezte meg, hogy nekem ez mennyire fárasztó vagy hogy szeretném-e egyáltalán.

Idén azonban valami eltört bennem. Talán az volt az utolsó csepp, amikor múlt héten Gábor azt mondta: „Anyámék úgyis tudják, hogy te mindent megoldasz.” Akkor éreztem először azt a furcsa szorítást a mellkasomban. Miért természetes az, hogy én mindent megoldok? Miért nem lehet egyszer csak kettesben ünnepelni?

Így hát idén előre szóltam Gábornak: „Szeretném, ha most csak mi ketten lennénk. Nem akarok nagy felhajtást.” Láttam rajta a meglepetést, de bólintott. Azt hittem, minden rendben lesz.

Aztán eljött a nagy nap. Délelőtt még minden nyugodt volt. Együtt reggeliztünk, nevetgéltünk. Aztán fél kettőkor megszólalt a kapucsengő. Ilona néni harsány hangja töltötte be a lépcsőházat: „Megjöttünk!” Mögötte ott állt az egész család: Laci bátyámék két gyerekkel, Zsuzsa unokanővéremék tortával és még Marika néni is hozott egy tálca pogácsát.

A gyomrom görcsbe rándult. Gábor rám nézett – bocsánatkérőn? Félve? Magam sem tudom. Én viszont eldöntöttem: nem hátrálok meg.

– Sajnálom, de idén nem készültem vendégséggel – mondtam határozottan. – Most csak kettesben szerettünk volna ünnepelni.

Ilona néni arca eltorzult.
– Hogy érted ezt? Hát nem vagyunk család? Hát nem ezért vagyunk itt minden évben?

– De igen – válaszoltam halkan –, de most nekem is szükségem van egy kis pihenésre. Egész évben dolgozom, és szerettem volna most máshogy ünnepelni.

Laci bátyám feszengve nézett körbe:
– Akkor most… hazamenjünk?

Gábor végre megszólalt:
– Anyu, Eszternek igaza van. Tényleg nagyon sokat dolgozik értünk mindig.

Ilona néni azonban nem hagyta annyiban:
– Ez nem így megy! A család az család! Mi lesz így belőletek? Hogy fogod ezt megbeszélni az emberekkel?

A levegő megfagyott. Zsuzsa unokanővérem próbált oldani:
– Talán csak most… egyszer… hagyjuk Esztert pihenni?

De Ilona néni már sértődötten fordult ki az ajtón:
– Ezt még megbánod! – szólt vissza.

A többiek csendben követték. Csak Marika néni állt meg mellettem egy pillanatra:
– Jól tetted, kislányom. Néha muszáj kiállni magadért.

Ahogy becsuktam mögöttük az ajtót, remegtem. Egyszerre éreztem felszabadulást és bűntudatot. Gábor átölelt:
– Sajnálom, hogy mindig rád hárult minden. Büszke vagyok rád.

Aznap este végre kettesben vacsoráztunk. De a telefon egész este csörgött: Ilona néni hívott újra és újra. Másnap már az egész család tudta: Eszter „kizárta” őket Gábor születésnapjáról.

A következő hetekben feszültség lett köztünk és a család között. Ilona néni nem szólt hozzám hetekig. A faluban is összesúgtak mögöttem: „Na, Eszter most aztán jól megmutatta!”

De valahol mélyen éreztem: most először igazán önmagamért tettem valamit. Nehéz volt, fájt is – de szükségem volt rá.

Vajon tényleg én voltam önző? Vagy csak végre meghúztam a saját határaimat? Ti mit tettetek volna a helyemben?